Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (2) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent2015 (1) Aggódás (14) ajándék (9) Alapítvány (4) alázatosság (3) alkalmatlanság (1) Anyáknapja (5) átadás (7) barátság (10) bátorítás (25) bátorság (2) Békesség (20) belső békesség (6) belső viharok (13) beszéd (3) Biblia olvasás (6) Bizalom (46) bizonyságtétel (9) biztatás (1) bölcsesség (7) Bűnbocsánat (5) céltudatos élet (3) család (3) csalódások (2) Csendes percek (1635) csüggedés (11) Depresszió (8) dicsőítés (12) Döntések (8) Egy misszionárius naplójából (14) egyedül (1) együttérzés (8) elengedés (1) életöröm (4) elfogadás (7) Elgondolkodtató történetek (16) előítélet (2) Emberekről van szó (14) Emlékezés (2) engedelmesség (6) erő (8) fájdalom (6) fáradtság (1) feladat (10) félelem (4) feltámadás (1) feltöltődés (5) Filmajánló (4) Főoldal (150) Galéria (39) gondolataink irányítása (4) Gondolatok (40) gondoskodás (1) gondviselés (12) gyengeségek (2) Gyermeknevelés (16) Gyógyulás (7) győzelem (3) hála (6) hálaadás (7) harag (1) harc (3) házasság (20) hit (25) hozzáállás (3) Húsvét (2) hűség (7) identitásunk (1) időbeosztás (6) igazság (6) Igehirdetés (38) Igevers (4) Ima (34) imádság (8) Immánuel (1) irgalom (7) Isten ajándéka (6) Isten ereje (4) Isten hűsége (23) Isten időzítése (2) Isten keresés (2) Isten követése (6) Isten neve (4) Isten szeretete (53) Isten terve (9) Isten tudja (1) Isten válasza (13) Isten védelme (16) Isten vezetése (42) Istenen lévő tekintet (2) Istennel töltött idő (11) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (1) Jézus áldozata (6) Jézus barátsága (2) Jézus képviselése (1) Jézus követése (26) jóság (2) jövő (1) kapcsolatok (19) karácsony (2) Kegyelem (20) keresés (1) kételkedés (5) kétségbeesés (1) kísértés (7) kitartás (8) konfliktusok kezelése (3) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) Krisztus követése (4) kritika (1) küzdelem (7) lehetetlen (1) magány (5) magvetés (1) margóra (1) megbízatás (2) megbocsátás (8) megelégedettség (7) megismerés (5) Megpróbáltatás (20) megtèrès (3) megváltás (5) megváltást (1) mint Jézus (1) neheztelés (1) nyugalom (6) nyugtalanság (2) odafigyelés (2) odaszánás (2) olvasói gondolatok (11) otthon békéje (1) öltözet (2) önértékelés (26) önvizsgálat (10) örök élet (4) összetöretés (1) Pásztor (1) pihenés (2) prioritások (1) próba (1) Receptek (4) Remény (17) sóvárgás (2) stresszkezelés (3) szabadság (7) szavaink ereje (1) szégyen (1) szelídség (3) Szentlélek (2) szépség (4) szerelem (2) szeretet (24) szeretve élni (1) szolgálat (12) teherhordozás (1) tiszta szív (1) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (1) türelem (7) új év (2) ünnep (6) valentin nap (1) változás (13) várakozás (10) vendégfogadás (1) Versek (37) veszteség (1) video (5) Vigasz (6)

2017. március 29., szerda

Kinek a gyermekeit nevelem?

„Ne törtessünk kihívóan s egymásra irigykedve hiú dicsőség után.” Gal 5,26


Elvárhatnátok tőlem, hogy gyorsabban tanulok.
Hát nem. Már megint ugyanott tartok. Most épp a próbafülkében. A kíméletlenül éles fényben. Rajtam az a bizonyos divatos szabású-stílusú ruhadarab, mely XY-on olyan jól áll.
Rajtam kevésbé.
Ezen a csípőn, ebben az életkorban, ilyen bőrszínnel.
Próbálom utánozni, amit aranyosnak, menőnek, elegánsnak, modernnek, hatásosnak látok valakin. Próbálom saját adottságaimra ráerőltetni.
Megint úgy teszek, mintha a sablonszerűség működne. Nem veszem figyelembe saját külsőmet, testalkatomat, pénztárcámat.
Ez történik a próbafülkében. Ez, amikor trollkodom mások üzenőfal- vagy blogbejegyzéseivel. De főleg a kapcsolatok terén. A hitemben. A házasságomban. A munkámban és az otthonomban.
És igen, a gyermeknevelésben.
Mikor összekeverem az ihletet a másolással.
Sokat beszélgetek másokkal, s leszűrtem, hogy nem csak én esem ebbe a csapdába. Kinek az életét élem? Azt, amit Isten szánt nekem? Vagy egy olyat, amit mindenféle összehasonlítgatásokból magam raktam össze? És a gyermekeim? Aszerint nevelem őket, ahogy Isten egyenként mindegyiknél eltervezte – vagy annak nevelem őket, akinek mások látni szeretnék a gyermekeimet?
Szeretnénk bölcsen élni. Keressük a nagyszerű példaképeket. Tanulni szeretnénk.
Ám aztán valami félresiklik. Rátérünk a hamisítás útjára, olyan életet próbálunk élni, amelyik nem a miénk. A bölcsesség begyűjtése és alkalmazása meg a silány másolatkészítés között nagyon törékeny a választóvonal.
Azon kapom magam, hogy összehasonlítom a gyermekeimet, a munkámat, a házasságomat másokéval, és úgy érzem, alulmaradtam. De senki sem próbálta az én gyermekeimet nevelni. Csak a férjem és én éljük ezt a házasságot. Csak Isten és én járunk azon az úton, amit Ő nekem szánt. Tanulhatok másoktól, bölcsességre is szert tehetek, de az ő életük nem az enyém, hogy másolnom kellene.
Mert az én életemet nem másolatnak szánták.
Ha az összehasonlítgatás megöli az örömöt, ugyanígy halálos ellensége az eredetiségnek is. Kreatív, nagy képzelőerejű Istenünk nem süteménykiszúróval mintázott minket. Ő az örök alkotó, aki új történetet ír minden gyermeke életére. Nagyon szeretem, ahogy Eugene Peterson fogalmazta meg alapigénket a Biblia modern átiratában, a The Message-ben: „…ne hasonlítgassuk össze magunkat másokkal, mintha jobbak lennénk vagy rosszabbak. Ennél sokkal érdekesebb tennivalóink vannak az életünkkel. Minden egyes ember eredeti.”
Találj velem együtt biztatást ezekben a szavakban. Sokkal jobb dolgokat is tehetünk, mint hogy felértékeljük magunkat. Vagy le. Vagy összehasonlítjuk a gyerekeinket a szomszédéval.
Az Ő szavainak értéke a mi mértékünk.
Olvastam egyszer egy emberről, aki nagy festő akart lenni. Csodálta a híres művészeket. Tanulmányozta a technikájukat, színkombinációikat, témáikat. De ahelyett, hogy új, kreatív módon hasznosította volna így megszerzett tudását, keresett hamisító lett belőle.
Utánzott.
És elkapták.
Akinek ilyen bámulatos tehetsége van, aki tökéletesen leutánozta kora legnagyobbjait, miért silányította le magát emberi xerox-géppé ecsettel a kezében?
És én miért teszem?
Mi miért tesszük?
Mert… rettegünk bevállalni az eredetiséget, amit Isten szivárogtat belénk. Ugrás ez az ismeretlenbe. Amikor eredeti életet élünk – és eredeti gyerekeket nevelünk – megéljük azt, hogy az élet egy vad, váratlan utazás. Szívesebben élünk bejáratott minták szerint, mint Isten új történetében, aminek a szövése folyamatban van.
Választhatunk a bátorság és az utánzás között.
Ma válasszuk az alkotást. Ünnepeljünk. Lássuk, mit kezd velünk Isten, ha abbahagyjuk az utánzást, és elfogadjuk, hogy Isten szeret új dolgokat létrehozni.
Mindegyikőnkben.


Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy minden egyes gyermeked kreativitásod új megnyilvánulása. Áldalak az eredetiségért, amit minden gyermekedbe belehelyezel. Segíts, hogy ne csökkentsem eredeti műved értékét összehasonlításból gyúrt silány másolattal. Adj bátorságot, hogy egyedi gyermekedként éljek, egyedi gyermekeknek neveljem fel, akiket felnevelni nekem adtál, és hogy ne hasonlítsam össze magam másokkal. Jézus nevében, Ámen.

(Julie Lyles Carr: Whose Kids Am I Raising?, Encouragement for today, 2016. november 16., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. március 28., kedd

Ne hagyjuk, hogy megkárosítsanak


„Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam” Zsolt 139,15a

 

 

Csodálatos, ahogy Isten az üzeneteit küldi – néha csendesen, lágyan, máskor hirtelen és váratlanul. Elmesélem, hogyan oktatott engem legutóbb egy hétvégi ifjúsági lelkigyakorlaton, amit én tartottam a templomunkban.
Egyik esti közös program alatt láttam, hogy egy tizenhárom év körüli lány kinn üldögél egyedül az előtérben. Leültem mellé, és megkérdeztem, miért nincs benn a többiekkel.
Válasza határozott volt: „Azért, mert ez az egész csak színjáték. Végig arról szólt a hétvége, hogy legyünk valódi önmagunk, hagyjunk fel a pózolással, mindenki nagyon barátságos, kedves. De ha visszamegyünk az iskolába, ezek a lányok szóba se állnak majd velem. Hát ezért hagytam ott őket.”
Előzőleg felborulhatott a táskája, mert a tartalma ott volt a padon kettőnk között. Ez sem volt véletlen. Kézbe vettem a mobilját, és megkérdeztem: „Ha most fognám a mobilodat, és elsétálnék vele, mit tennél?”
Megrökönyödve nézett rám: „Visszavenném tőled. Az egész életem benne van abban a készülékben!”
Most egy szájfényt vettem fel a padról, és megkérdeztem, mennyibe kerül. Másfél dollár. „Tegyük fel, hogy idejönne egyik lány azok közül, akikről beszéltél, és elvinné innen a szájfényedet. Mit csinálnál?”
„Nekiugranék” – közölte azonnal.
„Verekednél egy másfél dolláros szájfényért? Miért?”
Válasza természetes és magabiztos volt. „Azért, mert az enyém. Nem az övé.”

Ránéztem erre a nővé serdülő kislányra. „Igazad van – mondtam. – Ez a szájfény nem az övéké. A tied. És ugyanígy tied a hited is Istenben. Legalább olyan határozottan meg kell védened, mint ezt a másfél dolláros szájfényt. Vagy akár a mobilodat. Nem engedheted, hogy az emberek mindegyre elvegyenek tőled valamit, ami a tied és Istené.”
Amint ezek a szavak elhagyták a számat, éreztem, hogy a lecke nemcsak ennek a fiatal lánynak szól. Nekem is hallgatnom kell saját tanácsomra. Egy olyan világban, ahol gyakran okoznak csalódást nekünk az emberek, könnyen átengedjük hitünk vagy önmagunk egy-egy darabkáját. Olyan embereknek, akik nem is igénylik azt. Természetes reakció lehet ez például a külső tökéletességre törekvő társadalmunkban. Megtesszük mindannyiszor, amikor kevesebbnek érezzük magunkat, mert nem vagyunk elég csinosak, elég vékonyak, elég – akármilyenek.
Olyan egyszerű, és mégis olyan nehéz felfogni, amit a 139. zsoltár mond, hogy Isten teremtett minket, és ismert a kezdetektől fogva. „Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam” – olvassuk a Bibliában. Csak Ő látott minket, miközben aprólékosan megformálta minden porcikánkat.
Csak egy kiváló művész képes erre. Mint mikor valaki millió szálból finom faliképet sző, Isten gondosan egyedivé alkotta szépségünket. De nemcsak tökéletesre formált, hanem az Övéi vagyunk.
Isten szereti gyermekét, akit megalkotott. Szeret lelkünk mélyéig mindenestül. Szépséget öntött azokba az adottságainkba, amiket másokkal összevetve gyakran kevésnek tartunk.
Én is igyekszem megtanulni a leckét. Gyakorlással sikerülni fog. Isten szeret. Úgy vagyok jó, ahogy megalkotott. Kincsként védelmez. Az Övé vagyok.

Atyám, add, hogy ragaszkodjam az igazsághoz, hogy csodálatos Alkotó vagy, és nem hibáztál, mialatt megalkottál engem. Segíts, hogy a Te gondolataidat és véleményedet rólam többre tartsam a másokénál. Ámen.


forrás: Lisa Wingate: Giving Away Pieces of Ourselves Encouragement for today, 2013.11.15. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2017. március 27., hétfő

Ha nem látod, mi van előtted

„Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” Mk 10,52


Nem igazán szeretem a hétfőket, de ezen a reggelen, még a szokásosnál is jobban utáltam ezt a rettegett napot.
Alighogy magamhoz tértem egy nyugtalan éjszaka után, gondolataim máris az előttem álló hét körül kezdtek kavarogni. Hideg szorítást éreztem a szívem körül, s csak arra tudtam gondolni, bárcsak már péntek lenne.
Legtöbb ember azért várja a pénteket, mert akkor kezdődik a hétvége, nekem viszont most azt jelentette, hogy ha elérkezik a péntek, nem kell tovább aggódnom, hogy vajon milyen kihívásokkal fogok szembesülni. Ha péntek lenne, azt jelentené, hogy már szembesültem velük, és valamiképpen túljutottam rajtuk.
De attól még a tény nem változik: ma még csak hétfő van.
Ahogy rám tört a szorongás, azonnal éreztem Isten figyelmeztetését: vagy hagyom, hogy az aggódás vezessen egész héten, vagy fordítva, én veszem át az irányítást aggódó gondolataim fölött. Őrületbe kergethetem magam a félelemtől, vagy kérem, hogy Isten békéje töltse el a szívemet. Nem láttam, mi fog történni, viszont tudtam, hogy Isten tökéletesen tisztában van vele.
Márk evangéliumának 10. fejezetében olvassuk, hogy egy Bartimeus nevű vak férfi az út szélén üldögélt, ahogy az szokása volt. Közeledő zsivajt hallott. Hamarosan megtudta, hogy a Jézust követő tömeg zaját hallja. Felé közeledtek.
Bartimeusnak fogalma sem volt arról, hogy mi következik. Mivel nem látott, akár retteghetett volna is, félve a tömegtől, mely eltaposhatja. Vagy amiatt búslakodhatott volna, hogy nem veszik észre, senki sem törődik vele. Ehelyett ő arra figyelt, amit a szívével látott, és nem arra, amit a szemével nem láthatott.
Izgatottan kiabálni kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47b).
Amikor ráüvöltöttek, hogy hagyja abba, annál jobban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48b).
Kiabálása elért Jézushoz.
Jézus megállt, és megkért valakit, hogy vezesse hozzá a vak embert. A Biblia szerint Bartimeus ledobta köntösét, felugrott, és egyenesen Jézushoz futott. (Mk 10,50).
Nagyon szeretem ezt a pillanatot. A vak férfi mindentől megszabadult, ami lassíthatta volna, felugrott segítség nélkül, és vakon rohant Jézus felé.
Csak a hit vezette, látni nem látott semmit. Nem félt attól, hogy elbotlik és elesik, hogy nekimegy valaminek, nem foglalkozott azzal, ami előtte volt, mert hallotta Jézus hangját, és tudta, hogy ott van.
A szeme miatt nem élhetett látóként, de szíve képessé tette, hogy hitből éljen. A vak hit apró megnyilvánulása végleg megváltoztatta az életét.
Ahogy feküdtem az ágyon, és ezen a szép történeten elmélkedtem, amit Isten hozott elém, lassan kezdtem megnyugodni. Az, hogy nem látom, mi áll előttem, nem akadályozhatja meg, hogy hitben fussak tovább. Vak hittel követhetem én is Jézus hangját, ha hiszem, hogy Ő minden léptemet figyelni fogja, ahogy figyelte a vak ember lépteit is.
Erőért imádkoztam, hogy tudjak hitből élni akkor is, ha nem látom, mi van előttem. Megfogadtam, hogy Jézusra bízok mindent, aminek a bekövetkezését ő előre látja, én viszont nem.
Mindig dönthetünk úgy, hogy Jézus hangját követjük, és nem hagyjuk, hogy vakságunk a szorongás és pesszimizmus bénultságára ítéljen. Épp, mint a vak férfi, ha azt választjuk, hogy Jézus hangját követjük, és nem azt, amit a szemünk lát, hitünk átformálhatja életünket, általa békét és áldást nyerhetünk.


Adj, Uram, bátorságot, hogy vak hittel és belső békével menjek előre minden nap, ne aggodalmaskodjam, amiért nem látom az utat magam előtt. Nyisd meg lelki szememet és fülemet, hogy lássam, amit Szerinted látnom kell, halljam, amit hallanom kell, és segíts, hogy egyre jobban bízzam Benned. Jézus nevében, Ámen.

(Tracie Miles: When You Can’t See the Road Ahead, Encouragement for today, 2016. 12. 19., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. március 26., vasárnap

Jézus rád vár!

Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta.

(Lukács 10:38)

A kiegyensúlyozottság megköveteli, hogy a prioritásainkat könyörtelenül nagyító alá tegyük. Mert a számunkra fontos dolgok nem csupán elvégzett feladatok és kitűzött célok listája, hanem szívünk vágyának őszinte visszatükröződései. És az elsőbbséget élvező dolgok az időnket, energiánkat, figyelmünket és a tartalékainkat emésztik fel. A helyes és kiegyensúlyozott mérlegelés fontossága Márta életében nagyon szembetűnő.

Jézus jól tudta, hogy Márta otthonában mindig szívesen látott vendég volt. Az Igében azt olvassuk, hogy Jézusnak "nem volt otthona, ahol fejét álomra hajthatta volna", de Ő gyakran meglátogatta barátai házát, amikor egy kis pihenésre vágyott, vagy éppen a követelődző tömeg elől kellett egy kicsit visszavonulnia. Harminc évesen Isten fia elhagyta földi otthonát, és nincs feljegyzés a Bibliában arról, hogy Ő valaha is visszatért volna oda. Ő azonban gyakran betért Betániába, Márta, Mária és Lázár otthonába, sőt földi életének utolsó hetét is ott töltötte. Jézusnak soha sem kellett azon aggódnia, hogy vajon szívesen látják-e, vagy Márta készen áll-e a látogatására. Mert tudta, hogy Márta mindig fel van készülve fogadására. Vajon Jézus elmondhatja ugyanezt rólunk is? Isten után vágyakozó szívvel éljük-e meg mindennapjainkat? Nyilvánvaló-e számunkra az életünkben jelenlévő Isten, fontosak-e számunkra az Ő tervei, és prioritásai?

Az Isten utáni vágyakozás az Ő lényének elfogadásával kezdődik, majd a következő lépés Megváltóként és Úrként való elfogadása. Mert ha Ő nem Úr minden területen, akkor egyáltalán nem Úr az életünkben. Sokszor nem a személyes kapcsolat elfogadása számunkra a probléma, hanem sokkal inkább az időhiánnyal küzdünk ezen kapcsolat életben tartása érdekében. A kiegyensúlyozottságot azonban csak akkor fogjuk megtapasztalni, amikor összhangba kerülünk Isten számunkra meghatározott tervével életünk minden pillanatában.


Egyik nyáron családunk a Pennsylvaniában lévő Ámis közösségeket látogatta meg. Mindig lenyűgöztek ezek az emberek, és minden percét élveztem a csodálatosan és gondosan megtervezett világukban megélt napoknak. Látogatásunk végén szuvenírt kerestem, ami a nyugalmas, közöttük eltöltött napokra emlékeztetett. A kezem ügyébe akadó dolgok azonban nagyon drágák voltak. Megrögzött vásárló lévén, ez nem ingatott meg vásárlási szándékomban. Ezután eldugott kis mellékutakat jártunk be, kutatva olyan ámis termékek után, melyeket csak kevesen ismertek és olyan vásárlók számára tartogattak akik elég kitartóak voltak meglelésükben. Már éppen kezdtem feladni, amikor egyszer csak egy kicsi, fehér táblát pillantottam meg egy egyszerűen tökéletes ház kerítésén. "Ámis kézműves termékek" állt a táblán. Épp ezt kerestem!


Ahogy kikecmeregtünk az autóból, azonnal megéreztük a bennünket körbeölelő békességet. Olyan volt, mintha egy ismerős, puha takaróval burkoltak volna be bennünket. Suttogásig halkítottuk szavunkat amint a keskeny kő járdán a házhoz tipegtünk. A szúnyoghálón belépve a tornácon gyönyörű ámis kézműves termékeket találtunk, majd egy asszony lépett ki a házból, kedvesen köszöntött bennünket gyönyörű mosolyával, és Máriaként mutatkozott be nekünk. Biztatott bennünket, hogy nézzünk körül, és szóljunk, ha bármire is szükségünk lenne. Be kell vallanom, szánalmasan udvariatlan voltam, ahogy a tornác ablakain keresztül igyekeztem a házba betekintést nyerni. Vendégfogadónk olvashatott a gondolataimban, mert kedvesen felajánlotta, hogy nézzünk körül az otthonában. Már kezdtem attól tartani, hogy sohasem fogja felajánlani!

Mária háza az enyémtől teljesen különböző világba repített. Egy olyan egyszerű életvitelt tárt elém, mely után sóvárogtam. A ház szellősen volt berendezve, csak a legszükségesebb dolgokat lehetett fellelni benne. Életét és mindennapi teendőit vendéglátónk mégis "nyugodt, egyszerű, békés, és derűs" -ként jellemezte. Amikor megkérdeztem, hogy miért döntött ezen életstílus mellett, a következőt válaszolta. Kedves, mély igazságot hordozó szavait soha sem fogom elfelejteni : "Rádöbbentem arra, ha túlzsúfolom életemet és szívemet, akkor nincs elég hely Isten számára." Teljesen egyetértek Máriával!

A kiegyensúlyozatlan élet egy túlzsúfolt élet, ahol nincs hely Isten számára. Könnyen száműzhetjük lelki életünket vallásos cselekedetek sokaságába, és észre sem vesszük, hogy sokszor az Istennel személyesen eltöltött idő kárára tesszük mindezt. Amikor könnyet ejtünk, Isten szeretné azokat letörölni, összegyűjtve minden egyes cseppet, hogy visszaönthesse az életünkbe frissítő, helyreállító esőként. Isten arra vágyik, hogy az Ő karjaiba fussunk, és megosszuk Vele minden fájdalmunkat és örömünket. Atyánk szeretné az Ő erős karjait körénk fonni, és megadni számunkra azt a békességet és kiegyensúlyozottságot, melyre oly kétségbeejtően szükségünk van. 

Ehelyett mi gyakran feláldozzuk életünk irányítását a világ által kínált értéktelen szükségletek oltárán. Mert elfelejtkezünk a valóban értékes dolgokról. Nem azt tapasztaljuk a mindennapjainkban, hogy a fontos teendők türelmesen félretolva vesztegelnek, míg a sürgős elintéznivalók utat nyernek? Persze ezen döntések tébolyt és kiegyensúlyozatlanságot eredményeznek életünkben. Olykor előfordulhat, hogy a fontos dolgok egyben sürgősek is, - de meg kell tanulnunk különbséget tenni a kettő között. Mi tévesen azt gondoljuk, hogy egy tevékeny élet automatikusan egy produktív élet is, és egy sűrű napirend mindenképpen egy kiteljesedett életet eredményez.

Ezzel szemben csodás hírem van. Isten magadért, a személyedért szeret téged, és nem a cselekedeteidért. Keresd az Ő társaságát a mai napon! Különíts el időt az Ő számára. Ő erre vár.


Atyám, gyakran oly elfoglalt vagyok, hogy úgy érzem, hogy teljesen szétcsúszik az életem. Belefáradtam ebbe a kiegyensúlyozatlan életstílusba. Kérlek segíts meghatároznom prioritásaimat, mely Számodra is örömet jelent, és hogy ezáltal az életemre vonatkozó terveiddel összhangba kerülhessek. Szeretném elhatározni, hogy minden napon időt töltök Veled, bölcsességedet és vezetésedet keresve. Szeretlek, Uram! Jézus nevében, Ámen







(Forrás: Girlfriends in God, Daily Devotions, Mary Southerland, He is Waiting for You, http://www.girlfriendsingod.com/2014/3812/, used with permission)

2017. március 25., szombat

Olvasói gondolatok - Hit

Mekkora az én hitem? Elég? Miből, kiből áll? Emberekből? Mondatokból? Érzésekből? Eseményekből? Tapasztalatokból? Könyvekből?

Emberek. Vannak negatív hőseim. Ma is érzem a szégyent, amit gyerekkoromban egy pap okozott egy hittanórán, amikor rám szólt egy kételkedő megjegyzésem miatt, hogy ilyet többet meg ne halljon. Hangomat sem hallotta ezután.

Pozitív hőseim is vannak. Például apai nagymamám. Templomba nem járt, Bibliát sem olvasott. Nem játszott velünk soha, nem is beszélgettünk. Mindig sietett. Gyalog ment faluról-falura. Ha rábírtuk, hogy menjünk autóval, beült, összetette két kezét, és ezt mondta: "Jézus, segíts!" Csak ezután indulhattunk. Később már nem bírt menni, csendesen üldögélt az udvaron, kezében olvasó, mindig haladt az árnyékkal, és imádkozott. Ha feltekintett élénk, csillogó, mosolygós volt a szeme.
A férjem: bár sokkal később kezdte az Istennel és az országával való ismerkedést, mégis jobban otthon érzi itt magát, mint én. Csodálom ezt a lelkületét, a nyitottságát, egészséges kíváncsiságát, a kérdéseit, amik Isten megismerésére irányulnak. És nagyon szeretem, amikor háborog, hogy nem ért valamit. Ilyenkor csak össze kell foglalni, meg kell fogalmazni, ki kell mondani, amit érez, amit megél, amit csinál és azt mondani: "Látod, ez az! Csak csináld így tovább!"

Események:

10 éves lehettem, amikor egyszer gyónás után bűntelennek éreztem magam. Különleges érzés volt ez. Emlékszem, ahogy megpróbáltam vigyázni, még lépkedni is csak nagyon óvatosan lépkedtem, hogy minél tovább tartson ez az állapot.

Fontos még a megtérésem, a konfirmációm, az esküvőnk, és még sok-sok valakivel vagy egyedül megélt pillanat. Istentiszteletek, beszélgetések, írások, levelek, csendek, az a hatalmas padovai katolikus templom, és a kicsi gyerekkori, vagy a szilvásváradi református, és persze az is, ahová most járunk.

Könyvek:

Van, hogy úgy érzem, nem igazodok el a világban és épp nincs emberem, akihez fordulhatnék. Ilyenkor olvasok. A könyvek jóbarátok. Amit ma mondanak, azt mondják holnap is. Őszinték. Találkozhatok velük. Egy jókor olvasott jó könyv tanít, útbaigazít, lelket simogat, elgondolkoztat, válaszol, kérdez ...


Hogy miből áll a hitem? Emberekből, könyvekből, eseményekből, élményekből, dalokból, valósággá vált, vagy megértett Igékből. Mi lenne, ha ezek nem lennének? Nem tudom, talán elveszíteném a hitem és vele együtt magamat is. Isten van, Ő lenne akkor is. Nem Rá kell vigyáznom, nem Őt kell megőriznem, és még csak nem is magamat, hanem a hitemet és a lelkem. Isten állandó, örök Isten. A hitem viszont változó emberi hit. Alapja az Isten, de mégis függ mindattól amiből áll. Hol egészen kicsi, bizonytalan valami, hol az égig ér. Így most azért imádkozom, hogy ha elveszíteném a hitem, kapjak újra kegyelmet Istentől, teremtse meg bennem újra a vágyat, adjon újra egy pici hitet, hogy tovább tudjak találkozni, beszélgetni, írni, olvasni, imádkozni, szeretni, élni.

A hit Isten ajándéka. Ha ezt látom, akkor látom Isten hatalmasságát és az én jelentéktelenségemet. Ebben a viszonylatban már nincs mértékegység és idő. Nincs kicsi hit, vagy nagy, nincs kevés vagy sok, hangos ima vagy halk. Ennek az Ajándéknak, ennek a Hatalmasságnak, Végtelenségnek nem lehet megfelelni, elrontani, jól csinálni. Ezt csak elfogadni lehet és örülni neki, engedni, hogy hála töltse el a szívemet, és szeretni Őt és mindazt, amit ad. Lassan-lassan hatással lesz ez a földi mértékegységeimre, bizalmatlanságomra, megfelelni akarásomra, kívülállóságomra, elvárásaimra, kishitűségemre, félelmeimre, kérdéseimre. Így remélem.



Utószó

Leírtam, összefoglaltam mindezt. Aztán egyik napról a másikra nagyon nehéz lett az élet. És mintha ezzel az írásommal egy listát adtam volna a Romboló kezébe, hogy „nézd ebből áll az én hitem, ez az én kincsem, ezeket, őket kaptam kapaszkodónak, kapocsnak Istentől, Istenhez”. Ő pedig szépen módszeresen mindről, mindenkiről lefejtette a kezem.

Azt vettem észre, hogy nem olvasok. Nincs időm. Egy jó könyv mélyen érint. Úgy mint egy igazán jó beszélgetés. Magával visz. És ezt nem engedhetem meg magamnak most.

Nem beszélgetek. 

Nem akarok templomba menni. Ott nem rakhatom zsebre a lelkem, hisz azzal vagyok jelen. De túl nagy volt benne a zűrzavar. 

Bibliát sem olvasok. Csak ott találnék rá időt, helyet, csendet. 

Nem találok a zenehallgatásra megfelelő alkalmat. Egyedül szeretek. A dalok megérintenek, gyakran sírok. 

Egy számomra fontos ember nem az emberem többé.

Ott álltam ezekkel a gondolatokkal, könnyekkel a szememben, üres, leeresztett kezekkel.

Aztán összekulcsoltam a kezeim. Mert nem maradt semmi másom csak az ima.

Ez nyitotta újra résnyire az ajtót a lelkemben.

Rácz Kornélia



A nagy bakik és elesések idején...

"Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait."


(Lukács 22:31,32)


Nagyon örülök, hogy Jézus Pétert is a tanítványai közé választotta. Azt látjuk, hogy Péter sokszor meggondolatlanul jelentett ki dolgokat, időnként kirívóan büszke volt, és az indulatait sem tudta mindig kontrollálni. Sátán sejtette, hogy Péter nagy hatással lesz majd a gyülekezetekre, így mindenképpen félre akarta őt állítani.

A kereszthalál előtti utolsó vacsorán Jézus figyelmeztette Pétert, hogy meg lesz próbálva a közeljövőben:
"Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait."
(Lukács 22:31,32)

Péter felfújta magát, és emelt fővel kijelentette: "Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!"

Nem tudom, hogy ekkora büszkeség láttán Jézus mit gondolhatott...

Aztán, néhány órával később, a rostálás elkezdődött. Amikor Péter a tűz mellett állt abban az udvarban, ahol Jézust megkorbácsolták és kihallgatták, egy kis szolgálólány megkérdezte tőle, hogy ő is Jézus követője-e?

"Nem ismerem Őt!" hangzott a válasz.

Ezután egy másik kérdezőhöz így szólt:
"Nem az Ő követője vagyok!"

Majd a harmadiknak ezt mondta:
"Nem tudom miről beszélsz!"


Még be sem fejezte a harmadik tagadását Péter, amikor megszólalt a kakas, és ez emlékeztette Jézus szavaira: "Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem."
Ezek után Péter elfutott az udvarból és keservesen zokogott.

Jézus jól tudta, hogy Péter meg fogja Őt tagadni, mégis a kegyelméről biztosította őt, mielőtt még elesett volna. Péter teljesen összetört gyengesége tudatában, amikor szembesült a ténnyel, hogy háromszor tagadta meg Mesterét. Isten szeretetének sugara emlékeztette őt Jézus szavaira..."azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait."


Jézus, feltámadása után, emlékeztette Pétert, hogy a tapasztalatait ossza meg az emberekkel. Jézus háromszor kérdezte meg tőle: "Péter, szeretsz engem?" Minden egyes kérdés és felelet után, Jézus így szólt: "Legeltesd a bárányaimat...gondozd a nyájamat...legeltesd a bárányaimat." És Péter pontosan ezt tette, élete hátralévő részében az emberek javát szolgálta.


Követtél el hibákat, és úgy érzed nem vagy méltó a szolgálatra? Vagy talán úgy gondolod, hogy téves döntéseid miatt a büntetőpadon üldögélsz?


Drága barátnőm! Jézus nem ültetett a cserepadra, és nem is gondolja úgy, hogy méltatlan lennél a szolgálatra. Péterhez hasonlóan, Jézus azt szeretné, ha elestél, akkor állj fel, tarts bűnbánatot, erősödj meg az Ő kegyelmében, majd térj vissza a küzdelembe és erősítsd testvéreidet az Úrban.

Halld hát meg Jézus feléd hangzó szavát...szeretsz engem?...akkor gondozd az én nyájamat!


Drága Uram! Hálás vagyok azért, hogy szeretted Pétert,...és ugyanezzel a szeretettel fordulsz felém is. Nem akarok a cserepadon üldögélni, amikor az élet küzdelme folyik. Köszönöm, hogy megbocsátod bűneimet, és visszavezetsz a csatába. Kérlek, erősíts meg, és adj bátorságot minden egyes elesés után. Segíts leporolnom a szégyen porát az arcomról, és vezess vissza a küzdőtérre. Jézus nevében, Ámen.





(Forrás: Girlfriends in God Daily Devotionals, Sharon Jaynes, When you mess up big time, http://www.girlfriendsingod.com/2014/when-you-mess-up-big-time/ used with permission.)

2017. március 24., péntek

Amikor túl nagy a teher

„A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess fel engem a kősziklára, amely túlságosan magas nekem!” Zsolt 61,2

Kihagyod a reggelit. Elkésel a munkából. Elfelejtettél tízórait csomagolni a kisfiadnak. Everestnyi a szennyes a fürdőszobában. Valaki, akit nagyon szeretsz, kórházba került. Nem lesz időd bevásárolni a napi szükséges élelmiszert. Még mindig nem válaszoltál a rengeteg telefonüzenetre, emailre.
Édesanyádnak szüksége van rád. A barátnődnek szüksége van rád. A férjednek szüksége van rád. A gyerekeknek szükségük van rád. A főnöködnek szüksége van rád. Klónozni kéne téged, tanácsra van szükséged, vigasztalásra, vagy egyszerűen felrepülni az Úrhoz!
Ragadj el, Uram!
Stressz. Bűntudat. Alkalmatlanság-érzés. Túlterheltség!
Túlterheltség. Sok oka lehet. Nem ismerlek, de magamról tudom, hogy amikor túl sok a teher, legszívesebben elmenekülnék. El akarok rohanni, mikor a gond túl nagy és megoldhatatlan. Vagy legszívesebben elbújnék a kuckómba egy doboz csokoládéval…
Istennek hála, Ő is azt akarja, hogy meneküljünk, amikor túl nagy a teher. Ám ahelyett, hogy a gondtól futnánk el (vagy csokihoz fordulnánk segítségért), Ő azt akarja, hogy Hozzá fussunk. Mert bármi is az, ami túlnőtt rajtad, csak egy porszem a Sziklához képest!
Megtanultam, és gyakorolnom kell, hogy amikor laposra nyom a súly, ami rám nehezedik, amikor már nincsenek ötleteim, ne a stressznek fordítsak hátat. És ne csokoládéban keressek menedéket!
Meg kell tanulnom, hogy Istenhez fussak, az Ő Igéjéhez, amikor kimerít a stressz!
Ha az Igéhez fordulok, rájövök, hogy „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46,2). Amikor Hozzá futok, kiderül, hogy nem úgy menekülök meg a stressztől, ha elfutok előle. Isten a menedékem. Rájövök újra, hogy az erőm nem tőlem származik, nem az én állóképességemből, energiámból. Az erőt az Úrtól kapom.
Ő a szikla, mely túlnő rajtam. Amikor Hozzá futok, felismerem, hogy az Ő törvénye örömmel tölt el, védelmet nyújt és megőriz a teljes kimerüléstől, attól, hogy feladjam vagy összeroppanjak (Zsolt 119,92). Ő valóban a Szikla, mely hatalmasabb mindennél, amivel szembe kell néznünk.
Ha úgy érzed, szeretnél elfutni, húzd fel a futócipődet, és indulj! Rohanj Jézus erős karjaiba! Ő a te erőd. Ő a Sziklád. Ő a menedéked.
És ha körbeölel Igéjének igazsága és jelenlétének szentsége, a stressz, mely elnyomorított és túlnőtt rajtad, hirtelen összezsugorodik kavicsméretűre, amekkora valójában!
Isten Igéje megadja a perspektívát, amire szükséged van. Isten jelenléte megadja a békét, amire szükséged van. Fuss hát, testvérem, fuss a Sziklához, mely várja, hogy védelmet nyújtson és biztonságot adjon neked.



Uram, amikor túl nagy a teher, emeld fel, és töltsd fel a helyét békességeddel. Vonj magadhoz, sziklám. Vezess Igédhez, mely erőt és védelmet ad. Segíts, hogy ne keressek támaszt apró dolgokban. Vonzz, hogy elsőként Hozzád fussak. Segíts megszoknom, hogy terheimet Hozzád vigyem, és akaratodhoz igazítsam. Köszönöm, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Jennifer Rothschild: Where to Run if You’re Overwhelmed, Encouragement for today, 2017. március 8, www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. március 23., csütörtök

Siratjuk a meghallgatott imákat

„Az Úr így szólt Mózeshez: ’Miért kiáltasz hozzám? Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak.’” Kiv 14,15

Elővettem egy régi imanaplómat, és igen, ott volt, saját kézírásommal . Egy kérés, amiért éveken át imádkoztam.
Könnyeim elhomályosították a leírt szavakat.
Kibontakozóban volt a válasz imámra. Ez ugye jó hír? De alig öt perce még azon szorongtam, hogy túl nagy a feladat. Reggel, mint a vizsgálatvezetők szokták, nekiszegeztem a kérdést férjemnek:
Biztos vagy benne, hogy menni fog?
Jól döntöttünk?
Kérdésekkel bombáztam, minden apró részletet pontosan át akartam látni, hiába alig kezdődött még el a folyamat. Éjjel alvás helyett csak számolgattam és számolgattam.
Nagyon kimerítő volt.
Az imanaplóba beírt kérés felhívta a figyelmemet, hogy de hiszen épp ezt kértem Istentől, és Ő kegyesen kinyitotta az ajtót. Én meg ahelyett, hogy örülnék, bosszankodom.
Mai olvasmányunkban Mózes kivezeti a népet Egyiptomból, a több száz éves szolgaságból. Életük fogvatartóiktól függött, végeérhetetlen órákon át téglát gyúrtak szalmából. Nemzedékeken át imádkoztak szabadulásért, és végre meghallgatásra találtak! Sokezer ember hagyta el Egyiptomot, és indult az Ígéret Földje felé. Még nem jutottak messzire, mikor a fáraó utánuk küldte embereit, és az izraeliták bepánikoltak.
Siránkozni kezdtek, és Mózesnek támadtak.
„Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból?” – kiáltották.
Csak az akadályokat látták, és elfelejtették, mennyit könyörögtek Istenhez a szolgaságból való szabadulásért. Most meg, az Egyiptomból való szabadulás küszöbén, mikor annyi generáció után ők végre szabadok lettek – csak panaszkodni tudtak. Morgásukat hallgatva, Mózes Isten elé vitte ügyüket.
Isten azonnal válaszolt: „Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak” (Kiv 14,15b).
Ujjaimmal végigsimítottam a régi imakérést a naplóban, és rádöbbentem, hogy beleragadtam a siránkozásba, mivel csak az akadályokra koncentráltam.
„Indulj tovább, Suzie.”
Imáink meghallgatása ritkán jelent csendes vitorlázást a sima tengeren.
Imádkozunk, hogy térjen vissza a tékozló gyermek. Ő visszatér, de kapcsolatunk építése még számtalan nehézséget tartogat.
Kérjük Istent, teljesítse az álmunkat. Megteszi, és kiderül, hogy sokkal nehezebb, mint ahogy elképzeltük.
Előléptetésért könyörgünk, de tanulási görbe fogad.
Indulj. Menj tovább.
Meghallgatta kérésünket, és velünk lesz minden lépésnél. Lebénulhatunk a nehézségek előtt, vagy örömmel készülünk a folytatásra, lesve, hova vezet Isten.
Elővettem egy tollat, és a régi imakérés mellé beírtam egy dátumot, és azt, hogy „meghallgatva”.
Majd nekiláttam, és feljegyeztem sorba az akadályokat, amiket Isten ledöntött, hogy teljesíthesse kérésemet. Újraolvasva ezeket, rossz hangulatom elszállt. Igen, ott vannak az akadályok, de ott van Isten is.
Becsuktam a naplót, és kitártam a kezemet, hogy hálát adjak Neki. Ideje volt abbahagyni a siránkozást a meghallgatott imák miatt. Örvendezzek, és induljak tovább.



Mennyei Atyám! Annyira csak az akadályokra koncentráltam, hogy figyelmen kívül hagytam mindazt, amit értem tettél. Köszönöm, hogy meghallgattad imámat. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Crying Over Answered Prayers, Encouragement for today, 2017. március 21.,
www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. március 22., szerda

Jézus követése

„Azután így szólt mindnyájukhoz: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” /Lukács 9,23/

„Igen, én követni fogom Jézust.” Örömmel követjük Jézust a Galileai tó körül és lakunk jól ötezer másik emberrel. Iszunk a vízből készített borból. Tapsolunk a vak ember meggyógyításakor, és ámulattal nézzük, ahogy feltámaszt egy embert a halálból. Követjük Jézust mindenhová, kivéve...a kereszthez.

Ó, igen, meg tudunk birkózni a terhekkel, azok a mindennapos problémák mindig nyomják a vállunkat. Emellett, mindig van valaki, aki segít elhordozni a terheket. El tudjuk fogadni a töviseket, azokat a kényelmetlenségeket, amelyeket lehetetlen elkerülni. A legjobb tudatosan elfogadni mindezt, és tovább élni az életünket.

De egy kereszt? Nem, nem a mi feladatunk felvenni egy keresztet. Ellentétben a terhekkel, tövisekkel, amelyektől nem tudunk megszabadulni, a kereszt egy választás. Valójában, a kereszt Jézus választása volt–Nem volt muszáj felvennie, visszautasíthatta volna. De hála érte, önként vállalta, ezáltal van neked és nekem erőm. Erőnk, hogy hordozzuk egymás terhét, örömmel fogadjuk a töviseket, és naponta felvegyük a keresztünket és kövessük Jézust.

A kereszt egy mindennapos döntés. Talán a te kereszted egy nehéz kötelesség, egy fájdalmas szolgálat, egy hitetlen házastárs. Isten arra kér, hogy önként viseld ezeket és menj vele a hosszú úton, egészen a Golgotáig, ahol a büszkeség, a hiúság, a makacs természet és a harag megfeszíttetnek.


Drága Jézus Krisztusom, először is szeretném megköszönni, hogy felvetted a kereszted, engedelmeskedve az Atyának. Visszautasíthattad volna, de nem tetted! Köszönöm az erőt, amely felszabadult Általad, az erőt, amely lehetővé teszi, hogy én is felvegyem a keresztem, és kövesselek Téged.

(Taken from Diamonds in the Dust, Copyright © 1993, By Joni Eareckson Tada, Published in Print by Zondervan, Grand Rapids, fotó: )

2017. március 21., kedd

Dicsőítő áldozatok



„Hozzatok méltó áldozatot, és bízzatok az Úrban!” Zsolt 4,5



Be kell vallanom valamit. Sokévi Jézussal-járás után, miközben arra vágyom, hogy Ő töltse be a lelkemet, még mindig gondot okoznak a teljesületlen kívánságaim.
Talán te is így vagy vele. Vágytál már valamire úgy, hogy mindig belenyilallt a szívedbe, valahányszor rágondoltál? Mennyivel szebb lenne az élet, ha megszerezhetnéd azt a valamit. Boldogabb lennél. Elégedettebb. Teljességet és békét hozna az életedbe.
Elképzeled, milyen volna, ha a tied lenne az a tárgy, az a személy, az a lehetőség. Minden jóra fordulna. Akkor hát miért nem teljesíti Isten a kívánságodat? A kívánságomat?
Azért talán, mert azt akarja, hogy eresszük el? Hogy mondjunk le róla?
Hát ez nem az a válasz, amit hallani szeretnék. Miért hagyja Isten, hogy a vágy fennmaradjon, ha nem váltja valóra? Megtehetné. Képes rá. Ha mégsem teszi, az nem fair. Nem jó. Zavaró.
Könnyű padlóra kerülni, ha mindegyre ejtenek minket. Reménykedünk, hogy valami bekövetkezik. Hogy találkozunk a megfelelő emberrel. Hogy megkapjuk az állást. Hogy végre meggyógyulunk. Hogy családunk egyik tagjának rendbe jön az élete. De nem. Újra meg újra nem. Így könnyű elveszíteni a bizalmat.
Mint a bizalomért hozott áldozatról, mondjunk le arról, ami padlóra küldene. Ne szomorú megadással. Vágyakozásunkat adjuk át Isten kezébe, mondván: „Bárhogy alakul, elfogadom, hogy úgy a jó, és bizalommal lépek tovább.”
Ezeket az elengedéseket életem dicsőítő áldozatainak tekintem egy ideje. Ahogy a Zsolt 4,5 mondja: „Hozzatok méltó áldozatot, és bízzatok az Úrban.”
Uram, felajánlom neked ezt a vágyamat, hogy ezáltal teljesebben és nagyobb figyelemmel tudjalak követni. Eleresztem, amit kívánok. Áldalak azért, Aki vagy, azért, amit csak Te tudsz megadni, azért, ahogy be tudod tölteni az űrt, ami vágyam elengedése után marad a lelkemben.
Igen, ahogy már mondtam, még mindig küzdök a teljesítetlen kívánságokkal.
De egyre kevésbé.
És ez jó. Nem könnyű. De jó.

Uram, dicsőítő áldozatokat szeretnék hozni Neked, nem passzív megadással, hanem készakarva. Gondozd bennem az engedelmesség lelkületét, hogy a Te terveidben jobban bízzam, mint a magam vágyaiban. Jézus nevében, Ámen.





 forrás: Lysa TerKeurst: Sacrifices of Praise Encouragement for today, 2013.10.03. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó: pinterest.com