Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (2) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent2015 (1) Aggódás (16) ajándék (10) Alapítvány (4) alázatosság (3) alkalmatlanság (1) Anyák napja (2) Anyáknapja (6) átadás (9) barátság (13) bátorítás (27) bátorság (2) Békesség (20) belső békesség (7) belső viharok (14) beszéd (3) Biblia olvasás (7) Bizalom (51) bizonyosság (1) bizonyságtétel (11) biztatás (1) böjt (1) bölcsesség (10) Bűnbocsánat (5) céltudatos élet (3) család (3) csalódások (4) Csendes percek (1755) csüggedés (11) Depresszió (9) dicsőítés (15) Döntések (9) Egy misszionárius naplójából (14) egyedül (2) együttérzés (10) elengedés (1) életöröm (6) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) előítélet (2) Emberekről van szó (14) Emlékezés (2) engedelmesség (6) erő (9) fájdalom (7) fáradtság (2) feladat (10) félelem (6) feltámadás (3) feltöltődés (6) Filmajánló (4) fogadalmak (1) Főoldal (152) Galéria (39) gondolataink irányítása (4) Gondolatok (40) gondoskodás (1) gondviselés (13) gyász (1) gyengeségek (2) Gyermeknevelés (17) Gyógyulás (7) győzelem (3) hála (7) hálaadás (7) harag (1) harc (5) házasság (22) hit (33) hozzáállás (3) Húsvét (3) hűség (7) identitásunk (5) időbeosztás (6) igazság (8) Igehirdetés (38) Igevers (4) Ima (37) imádság (12) Immánuel (1) irgalom (7) irigység (1) ismeretlen (1) Isten ajándéka (7) Isten ereje (4) Isten gondoskodása (5) Isten hűsége (25) Isten időzítése (2) Isten keresés (2) Isten követése (7) Isten munkálkodása (2) Isten neve (5) Isten szeretete (62) Isten terve (11) Isten tudja (1) Isten válasza (17) Isten védelme (17) Isten vezetése (43) Istenen lévő tekintet (2) Istennel töltött idő (13) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (1) Jézus áldozata (10) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (2) Jézus követése (31) Jézus szeretete (5) jóság (2) jövő (1) kapcsolatok (21) karácsony (2) Kegyelem (21) keresés (1) kételkedés (5) kétségbeesés (1) kevélység (1) kiégés (1) kísértés (9) kitartás (8) konfliktusok kezelése (4) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) Krisztus követése (4) kritika (1) kudarc (1) küzdelem (10) lehetetlen (1) magány (6) magvetés (1) margóra (1) megbízatás (2) megbocsátás (8) megelégedettség (7) megismerés (6) Megpróbáltatás (21) megtèrès (3) megváltás (5) megváltást (1) mint Jézus (1) misszió (1) neheztelés (1) nyugalom (7) nyugtalanság (2) odafigyelés (3) odaszánás (2) olvasói gondolatok (15) otthon békéje (1) öltözet (2) önértékelés (28) önvizsgálat (11) örök élet (6) összetöretés (1) Pásztor (1) pihenés (2) prioritások (2) próba (2) Receptek (4) Remény (21) sóvárgás (4) stresszkezelés (3) szabadság (7) szavaink ereje (1) szégyen (1) szelídség (3) Szentlélek (3) szépség (4) szerelem (2) szeretet (31) szeretve élni (1) szolgálat (15) támogatás (1) teherhordozás (2) tiszta szív (1) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (1) türelem (8) új év (2) ünnep (6) valentin nap (1) változás (15) várakozás (12) vendégfogadás (2) Versek (37) veszteség (1) video (5) Vigasz (6)

2017. július 27., csütörtök

Úton az ismeretlenbe

„Ruth pedig monda: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.” Ruth 1,16-17 (KG)

Amikor a nagy váltásokra gondolok életem helyszíneiben, egy sárga költöztető kamion jelenik meg lelki szemeim előtt, s az otthon egyre távolodó képét látom a visszapillantó tükörben.
Úgy tíz éve már, hogy elköltöztem szülővárosomból, miután férjhez mentem egyetemi szerelmemhez, aki a katonaságnál kezdte pályafutását.
Yumába helyezték, Arizban.
Tudod, hol van?
Nos, én sem tudtam. (Ha meg tudod, jó neked!)
Kiderült, hogy egy város a mexikói határ mellett, és forró éghajlatáról, a Cracker Barrel étteremhálózatról és egy vadnyugati időkből fennmaradt történelmi börtönről nevezetes.
Nemde ez minden újdonsült asszonyka álma?
Nehéz döntés volt elhagyni otthonunkat. Bevallom, mikor megálltunk egy benzinkútnál, leültem sírdogálni a járdaszegélyre, és szipogva mondtam a férjemnek: „Nem hiszem, hogy folytatni tudom az utat. Rettenetes ötlet volt.”
Azt hiszem, a nagy döntéseket gyakran éljük meg hatalmas, túlzott áldozatnak, és remegő hitünk könyörög Istennek, hogy ne hagyja el.
A változás költözéssel jár. Régiből az újba, ismertből az ismeretlenbe, hazulról idegenbe. Mintha egy külföldi túrára indulnánk.
Ruth könyvében is találkozunk ezzel az élethelyzettel. A könyv elején Naómi és férje, Elimélek, elhagyják szülővárosukat, és Moáb vidékén telepednek meg. Pár mondattal később azt olvassuk, hogy miután férje és fiai meghalnak, Naómi újból útra kel, ezúttal a menyeivel.
Bethlehembe tartanak, és útközben Naómi felajánlja Ruthnak és Orpának, hogy forduljanak vissza. Megérti, ha nem vállalják az út és az ismeretlen jövő nehézségeit, és hazamennek.
Megható, hogy Ruth vállalja az áldozatot. „Ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg” (Ruth 1,16b), mondja Naóminak.
Ruth nemcsak Naómi mellett dönt, hanem Izrael Istene mellett is („Istened az én Istenem). Ez ránk is igaz nehéz döntéseinkben. Nemcsak a cél mellett döntünk, hanem az Isten hűségébe vetett hit mellett is. Az Ő gondoskodásába kapaszkodunk.
Akárcsak Ruth, mi is arra kényszerülünk, hogy valami új helyre menjünk, anélkül, hogy tudnánk, mi vár a túloldalon. Ritkán kapunk isteni eredetű felvilágosítást arról, ami előttünk áll. De megyünk előre, bízva Isten jóságában, még ha nem is látjuk át a helyzetünket.
Isten gyakran úgy húzza közelebb magához az embereket, hogy előbb kiemeli őket komfortzónájukból. Ha kiszakadunk megszokott kényelmünkből, élesebben látjuk Isten megváltó munkáját a mindennapokban. Hitünk gyökereket növeszt, ha életünkből hiányzik a stabilitás.
Ruth könyvének vége arról tanúskodik, hogy Isten a legfájdalmasabb változásokból is jót tud kihozni. Előbb éhség és gyász jellemzi Ruth életét, mely azután kiteljesedik: a fiatalasszony férjhez megy Boázhoz, és megszüli gyermekét, Obedet.
És még itt sincs vége a történetnek. Ruth és Boáz egyesülését utódok sora követi, mely elvezet Dávidig. És Dávid sarjai sorának végén ott találjuk a világ Üdvözítőjét.
Ha nehéz döntést kell meghoznod, vagy ismeretlenbe vezető út előtt állsz, biztatni szeretnélek. Ruth története igazolja, hogy a fájdalmas elszakadások megsokszorozzák Isten gondviselését, Aki aktívan jelen van közöttünk, és nincs olyan út, mely olyan helyre visz, ahova Isten oda ne ért volna már előttünk.

Uram, köszönöm az utat, amelyen az életemet vezeted, bár néhány éles kanyarban nehéz meglátnom gondviselésedet. Segíts, hogy bízzam Benned, bárhogy alakul életem története. Jézus nevében, Ámen.

Bekah Difelice: Traveling Toward the Unknown, Encouragement for today, 2017.07.24., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. július 26., szerda

Jó volna elballagni a Nagy Koppanások Iskolájából

„Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.” 2Tim 3,16


Emlékszem tanárkoromból arra a nyomasztó érzésre, hogy nem figyelnek rám. Bámészkodó tekintetek, lomha testtartás, doboló ujjak jelezték, hogy diákjaim nem hallják, amit mondok, és ennek bizony újra szomorú következményei lesznek.
„Nem tudtam, hogy kell megcsinálni a leckét” – magyarázkodott egyikük.
„Ezt nem is tanultuk” – hallottam, mikor kiosztottam egy rosszul sikerült dolgozatot.
„Segíthetett volna” – szipogott egy könnyáztatta arcocska gazdája.
Részben együtt éreztem velük. Emlékszem, milyen volt ülni az iskolapadban, s várni, hogy végre vége legyen az óráknak. Más dolgok foglalkoztattak – a kinti napsütés, az új biciklim, ami hazavár, barátnőm sugdosása mellettem -, és derűs gondolataim kimosták tudatomból a tanár hangját.
Bár megértettem a diákokat, együttérzésem eléggé felszínes volt. Igenis megtanítottam az anyagot, és szenvedélyesen szerettem olyan módszereket alkalmazni, amik érdekessé, szórakoztatóvá teszik a tanulást. Tanulni viszont nem tudtam helyettük. Nekik kellett dönteniük, hogy el akarják-e kerülni a mostanihoz hasonló kínos, fájdalmas élményeket.
Azzal, hogy felidéztem saját diákkoromat, eltöprengtem felnőtt tanulási módszereimen. Többnyire, azt hiszem, a nagy koppanások iskolájában tanulok. Nemrég például, komoly zűrzavart okoztam baráti körben, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megoldjak egy problémát, ami pedig nem rám tartozott. Az okozott botrány fájdalma egyre csak áramlott a szívemben, mígnem Istenhez kiáltottam: „Uram, tele vagyok ütésekkel, horzsolásokkal, annyiszor elesem. Köszönöm, hogy tanítasz ezeken keresztül, de nem volna enyhébb módszered?”
Felötlött az emlékezetemben mai alapigénk. Kedves és bölcs Atyánk eszembe juttatta az ő határtalanul jobb módszerét. Nekünk adta Igéjét, a Bibliát, hogy tanuljunk belőle, és ne kelljen a fájdalom és bukás osztályait ismételnünk.
Mialatt minden-lében-kanál voltomon elmélkedtem, Isten megmutatta az Igével, hogyan kerülhettem volna el a bajt. Az I Tessz 4,11-12a-t idézte az emlékezetembe: „…Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek…”
Isten ezekkel a szavaival épp azt nyújtotta, amit alapigénk ígér:
Az Írás tanított: vágyakozzam nyugalmas életre, ne akarjak belesodródni a körülöttem zajló drámákba.
Az Írás megfeddett amiért bele ütöttem az orrom mások dolgába.
Az Írás megmutatta a helyes utat: ne mások életét figyeljem, hanem összpontosítsak saját hivatásomra és tennivalóimra.
Az Írás edzésben tartja igazságérzetünket. Miközben tanulgatom őket, ezek a leckék vissza fognak tartani attól, hogy újra meg újra elkövessem ugyanazokat a hibákat, és méltóképpen fogom képviselni Jézust a környezetemben, elkerülve a nemkívánatos következményeket.
Ismerve hibáimat, tudom, lesz még alkalmam tanulni belőlük, de elsajátítottam egy új, előre mutató módszert. Minden nap rászegezem tekintetemet Tanáromra, teljes figyelmemmel Felé fordulok, és bízom Benne, hogy megmutatja, hogyan növekedhetem, hogyan változtathatok.


Uram, kész vagyok tanulni hibáimból, de kérlek, tedd nyitottá szívemet, hogy befogadja Igéd tanítását. Mutasd meg minden nap, mikor az Írást olvasom, min kell alakítanom, és segíts megváltoznom, mielőtt harcba bonyolódom, és elbukom. Jézus nevében, Ámen.

(Amy Carroll: Graduating from the School of Hard Knocks, Encouragement for today, 2015.05.22., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. július 25., kedd

Nem maradok egyedül

„Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.” 

Zsolt 16,8





Csak ültem a padlón, és sírtam. Nagyon el voltam keseredve.

- Ki fog ezentúl segíteni, Uram? – suttogtam.

Közeli barátnőm és asszisztensem az előbb jelentette be, hogy nem tud tovább a társam maradni a szolgálatban. Tőle független okokból már nem vállalhatja a közös munkánkat, úgy, ahogy eddig, többé már nem támaszkodhatom rá. Nem lesz már ott, hogy segítsen nekem. Nem lesz a szócsövem, imatámaszom, a „másik felem” a szolgálatban.

Olyan volt, mintha elveszítettem volna a jobb kezem.

Érezted már ezt? Hogy hirtelen magadra maradsz, és nincs, aki felemeljen?

De ebben a nehéz helyzetben Isten valamit meg akart nekem tanítani. Alig pár órával korábban arról beszéltem a csoportnak, hogy vannak olyan szakaszok az életünkben, amikor metszést igénylünk. A rózsabokrot hoztam fel hasonlatként, amit szintén meg kell metszeni. Csonkának látszik közvetlenül metszés után, de tavasszal csak úgy ontja a virágokat.

Most pedig már én magam voltam itt megmetszve: úgy éreztem, mintha a jobb kezem levágták volna rólam!

Istenem ez nem csak metszés, imádkoztam. Az egész jobb kezemet levágták. Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem. Csak ő van most nekem. Kérlek, ne vágd le a jobb kezemet.

Nagyon vágytam Isten jelenlétére, vigasztalására, elővettem a Bibliát. A zsoltároknál nyitottam fel. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt az unokatestvérem mondta, mennyi vigasztalást kapott a 16. zsoltártól, mikor elveszített valakit a családban. Elkezdtem hangosan olvasni, majd hirtelen megálltam a 8. versnél:

„Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.”

Uram, imádkoztam, panaszkodom, hogy elveszítettem a jobb kezem, de hát Te vagy a jobbomon. Te vagy, aki segítesz nekem, tanácsot adsz, biztatsz és vigasztalsz. Te vagy az Egyetlen, aki nem hagy el.

Drága Istenem, nagyon sajnálom, hogy eddig ezt nem figyeltem erre. Sosem maradok egyedül, mert Te a jobbomon vagy.

Tovább olvastam a 16. zsoltárt, és az utolsó mondatnál már mosolyognom kellett:

„Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.”

A rettegés és aggódás órájában Isten nemcsak azt mutatta meg, hogy nem vagyok egyedül, de arra is meg akart tanítani, hogy soha nem is leszek. Akkor sem, ha otthagy a segítőtársam. Isten jobbján mindig megtapasztalhatom jelenléte örömét, gyönyörűségét. Örökké.
Rájöttem akkor, hogy senki nincs, akit inkább szeretnék magam mellett tudni.
Felálltam a padlóról, és kimentem a szobából a Bibliával a kezemben, felemelt fejjel, Istennel a jobbomon.

Nem maradtam egyedül ebben a munkában, gondoltam. És soha nem is fogok.


Uram, amikor úgy érzem, nincs segítségem, nincs, akitől bátorítást, támogatást kaphatnék, juttasd eszembe, hogy Te ott állsz a jobbomon. Te szilárd vagy, és szilárdságod megtart engem is. Sosem maradok egyedül. Jézus nevében, Ámen.



(forrás:Cindi McMenamin: My Right-Hand Man, Encouragement for today, 2014.08.05. www.proverbs31.org, fordítás: www.lelekerosito.hu fotó:pinterest.com )

2017. július 24., hétfő

Hitre találni a ködben

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés.” Zsid 11,1


Lecsapott a valóság, hogy odafigyeljek rá. Két órával azelőtt indultam el egy lelkesítő keresztény konferenciáról. Tele voltam reménnyel, Jézus szeretetével, világosan láttam életem irányát, és készen álltam rá, hogy bátran továbbinduljak. Legalábbis így gondoltam.
Az autó hangszóróiból egyenesen a szívembe áramlott a vidám dicsőítő zene, és én lelkesen énekeltem a dalokat. Majd hirtelen abbahagytam.
Az ujjaim kifehéredtek, ahogy megszorítottam a kormányt, mikor egy forduló után lefelé a hegyről vastag ködbe érkeztem. Olyan sűrű volt, mintha egy takarót terítettek volna a tájra és a kocsimra.
Százszor végigmentem már ezen a jól ismert úton. Most mégis pánik szorította össze a szívemet.
Meresztgettem a szemem, hátha túllátok a kocsi orrán. Tudtam, hogy ott vannak a fehér vonalak a kétsávos út közepén, de nem láttam őket. Csak egyre voltam képes: Istenhez kiáltani. - Uram, nagyon félek. Vezess, kérlek. Te ugyanaz az Isten vagy, mint akit a derűs, napfényes hegytetőkön megtapasztalok, amikor mérföldekre el tudok látni. De most semmit sem látok. Mutasd az utat, kérlek. Minden kétségessé vált, amit tudni véltem.
Ahogy araszolgattam előre, a felemelő háromnapos konferenciára gondoltam. Azért hívott oda Isten, hogy teljes bizalommal szolgálhassam őt. Ezt olyan biztosan tudtam, mint az, hogy hogy hívnak.
És lám, alig néhány órával később már kételkedem Istenben. Nagyon féltem. De vezetnem kellett tovább. Mást nem tehettem, csak kétségbeesetten szólongattam: - Uram, segíts! Uram, segíts! Segíts, hogy továbbmenjek. Segíts, Uram!
Úgy egy órával később letértem a kanyargós hegyi útról, és befordultam a szállásom kocsibejárójára. Kimerült voltam. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán vettem-e mély levegőt, mióta a ködbe kerültem.
A kezem még mindig remegett, mikor a sötétben kinyitottam a kocsi ajtaját. Mélyen beszívtam a ködös hegyi levegőt, és a bejárathoz mentem. Odabent első dolgom az volt, hogy térdre boruljak, és hálát adjak Istennek azért, hogy megúsztam. Akkor fogtam fel, hogy egy tanítást életem át: A ködös éjszakákban mély hit terem.
Azóta kerültek még elém „ködfoltok” a hitem útján. A kételkedés gyakran egy-egy felemelő élmény után jelentkezik, amikor átélem Isten jelenlétét, és tisztán látom, mi a célja velem. Ilyenkor próbára tevődik a hitem.
Alapigénk arra tanít, hogy hit az, amikor bizonyosságra lelünk a bizonytalanban. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés”(Zsid 11,1).
Ezt a fejezetet, a Zsidókhoz írt levél 11. részét, sokan tartják a „Hit Termének” a Bibliában. Szeretem olvasni a különleges hit példáit Ábeltől Ábrahámon át a prostituált Ráhábig. A „Hit Termében” helyt kapott „díjazottaknak” mind voltak ködös szakaszaik életük útján.
Isten veled van, bárhol légy is. Akkor is, ha épp felemelő, derűs órákat élsz meg a hegytetőn, akkor is, ha vakon vonszolod magad előre életed legködösebb éjszakájában. Tudd, hogy Isten ugyanaz a derűs napon és a ködös éjjelen.
Bár kapnánk ebből biztatást, hogy találjuk meg és erősítsük hitünket a ködben is és a napfényben is. (Angolul szójáték: in the SON – a Fiúban. A nap /sun/ és fiú /son/ szót ugyanúgy ejtik.)


Uram Jézus, Te vagy a Kősziklám és a Megváltóm. Köszönöm neked azokat a drága időszakokat, amikor érzem jelenlétedet, és felismerem életem célját, amire hívsz. Bocsásd meg, ha elfog a kétség, mikor ködbe kerülök. Köszönöm, hogy próbára teszed és finomítod hitemet. Kérlek, irányítsd minden léptemet. Segíts, kérlek, hogy véghezvigyem, amire hívsz, akkor is, ha félek a sötét óráktól, a ködös helyzetektől, amiket át kell élnem. Tied vagyok. Enyém vagy. Jézus nevében, Ámen.

Danya M. Jordan: Finding Faith in the Fog, Encouragement for today, 2015.05.19., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. július 23., vasárnap

Kikötöm a lelkem

„Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem. Ő megsegített, ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát..”


Zsolt 28,7


A lelkem mindig himbálózik. Nem képes veszteg maradni.
Egyik pillanatban nyugodt és elégedett. Aztán kapok egy emailt valakitől, akit tudtomon és akaratomon kívül megbántottam. Ekkor a szívem leválik boldogsága kampójáról, és nekicsapódik a stressz falának.
Másik nap. A lelkem tele van vidámsággal. Cseng a telefon, felveszem, meghallom barátnőm sírós hangját. Darabokra hullott a házassága, ott maradt egyedül a gyerekekkel a romhalmaz tetején. Szívem összeszorul, aggódom a jövőjéért.
Vagy. Szívem mosolyog, tele van reménykedéssel. Aztán a gyerekem elkövet valamit. Hoz egy valóban rossz döntést. Szívemben a remény átvált félelemre, szorongásra. Csalódtam a gyermekemben, és rettegek, mit gondolnak ezek alapján rólam, mint édesanyáról.
Néhány nap múlva libikókázó szívem mintha újra megnyugodna, tele van derűvel. Aztán elhangzik három szó: végső stádiumú rák. Szívem összetörik, mert tudom, min kell keresztülmennie családom egy távoli tagjának és környezetének.
Mikor zavaró vagy valóban rossz hírek érkeznek, a falnak csapódástól szívem felszakad. A rossz érzés elárasztja a hangulatomat, megnehezíti mindennapos tevékenységemet. Bárhogy igyekszem, nem tudok koncentrálni arra, amit csinálok. Az eszem elkalandozik, a szívem újra meg újra összeszorul.
Van-e gyógyír a felszakadt szívre? Vagy így kell leélnem az életemet, libikókázó lélekkel, derűs perceimben is attól rettegve, mikor jön valami rossz hír, ami újra felkavarja békességemet?
A válasz mai igénkben van:
„Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem. Ő megsegített, ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát” (Zsolt 28,7).
Amikor úgy érezzük, szívünk már nem tud nagyobb súlyt cipelni, adjuk át az egészet Istennek. Ő a mi erőnk. Ő a pajzsunk. Bízhatunk benne. A bizalom pedig azt jelenti, hogy rábízhatjuk a dolgokat, bizalmasan fordulhatunk Hozzá segítségért.
Mi lesz az eredmény? Az igevers második fele adja meg a választ: „ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát”.
Lehet vidám a szívünk – olyan, amelyik énekelve ad hálát mindig az Istennek, függetlenül attól, mi történik velünk és körülöttünk. De először Hozzá kell fordulnunk erőért.
Nagyon fontos, hogy felidézzük magunkban Isten hatalmának tudatát. Ő hozta létre a világegyetemet. Ő van a dörgésben és a villámlásban. Ledönti a hegyeket, elcsitítja a háborgó tengereket. Miért, ó miért gondoljuk, hogy nem képes a mi napi gondjainkat kezelni?
Isten ereje a mi Pajzsunk. A bibliai időkben a katonák pajzsot használtak az égő nyilak ellen. Ezeket a nyilakat szurokba mártották, meggyújtották, és úgy lőtték ki a katonákra. Életmentő szerepe volt a pajzsnak.
Többféle pajzsuk volt a katonáknak. A legnagyobb több réteg bőrből készült. A katonák minden reggel beolajozták, hogy megóvják a kiszáradástól, a megrepedezéstől. A csata előtt vízbe áztatták, hogy kioltsa a lángoló nyilakat, amik nekiütődnek.
Sátán a rossz hírekkel, amiket kapunk, darabokra akarja szaggatni a szívünket, és meg akarja ingatni hitünket Istenben. De Isten a mi áthatolhatatlan védőpajzsunk. Hagyjuk, hogy szeretete olajával minden nap erősítse a szívünket. Itassuk át lelkünket az Ige vizével, mielőtt az élet harcaiba indulunk, hogy ki tudjuk oltani a lángoló nyilakat, melyeket a Sátán dob felénk. Ha kikötjük szívünket Istenhez és az Ő igazságához, megóvjuk a felszakadástól.
Gyere, kössük ki a szívünket Isten Igéjéhez. Olvasd. Itasd át vele a lelkedet. Mondd ki hangosan. Írd fel egy cédulára, és ragaszd a szívedre. Tanulmányozd. Váltsd életre. Őrizd az emlékezetedben.
A kikötött szív biztonságban nyugszik, mert tudja, hogy Isten az ereje és a pajzsa. Ő visszaadja örömünket, és mi hálásan énekelhetünk Neki.


Uram, segíts, hogy minden nap megkenjen lelkem pajzsát szereteted olajával, és szívjam magamba szent és hatalmas Szavad csodáját. Jézus nevében, Ámen.




(Forrás: Karen Ehman: Tethered or Tattered (angol szójáték, jelentése: kipányvázva vagy szétszaggatva), Encouragement for today, 2014.07.14. www.proverbs31.org,fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu)
fotó: pinterest

2017. július 22., szombat

Ma is bízz Istenben!

„Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt.” 

(1 János 3,1 Károli)


Próbáltál már valaha is többet nyújtani, mint amennyire Isten képes? Gyerünk, próbáld csak meg! De el kell árulnom, nem fog menni. Nem vagy rá képes. Mi, emberek annyira keveset tudunk adni, és az Úr olyan sokra képes. János így írta: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1 János 3,1A Károli) Hát ilyen nagy szeretetet.

A Példabeszédek könyve 31. részének tízediktől a harmincegyedikig terjedő versek leírják, milyen a derék asszony, akinek értéke sokkal drágább az igazgyöngynél. Kiváló tulajdonságainak sorolásakor azt is olvashatjuk, hogy „nevetve néz a holnap elé” (25). Miért nevet? Szerintem egyértelműen azért, mert nem aggódik. Mert tudja, hogy Isten gondot visel róla és családjáról. Egyáltalán nem azt mondom, hogy dőljünk hátra karba tett kézzel, várva, hogy Isten úgyis az ölünkbe pottyantja a napi betevőnket. Isten nem nagyon bírja a lustaságot. Csak figyeld meg Sokkal-drágább-az-igazgyöngynél kisasszonyt, és láthatod, milyen egy elfoglalt nő. Ugyanakkor a felsorolásban utolsó ismérve az, hogy „az Urat félő asszony dicséretre méltó” (30). Ez pedig bizalmat jelent abban az Úrban, Aki kézben tartja a jövendőt, ami egész lényének szilárd alapjaként szolgál.

Jézus azért jött, hogy megszabadítson minket a holnapért való aggodalomtól úgy, hogy közben Istennek a mára adott rendelkezését tanítja. És amikor Istennek adunk, Ő sokkal többet ad nekünk vissza. Biztosak lehetünk abban, hogy amikor csekélységeket ajánlunk fel Istennek, Ő megáld bennünket a menny gazdagságával. Jézus megmutatta, mire volt képes néhány cipóval meg hallal. Nincs szüksége nagy dolgokra a munkához, de mégis az egészet elvárja.

Jézus ezt mondta: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10B). Egy másik fordítás szerint „túláradóan bőséges életük” legyen (ERV). Az angol revideált fordítás szerint pedig: „Én azért jöttem, hogy bőségben éljék és élvezzék életüket, teljességig, túlcsordulásig.” (AMP) Eugene Peterson magyarázata ehhez a következő: „valós és örökkévaló élet, több és jobb annál, mint amiről álmodni mertek volna”. És ez az, amit Isten mindannyiunknak adni akar.

De légy tudatában, hogy a bőséges élet nem tartalmazza a puszta földi javakat. Az az élet olcsó része. A bőséges élet a szeretet, öröm és béke bőségszaruja, tudván, hogy Isten mindig kielégíti szükségleteinket az Ő dicsőséges gazdagságához mérten. Ő valóban képes a mi kérésünknél vagy elképzelésünknél sokkal bőségesebben adni a bennünk munkálkodó erő szerint (Efézus 3,20). 



Mennyei Atyám, köszönöm, hogy Te mindig megadod a kéréseimet, sőt még többet is. Ma eléd teszek mindent, amim van. Mint az az özvegyasszony, aki két fillérjét dobta a perselybe, én is úgy adom át az irányítást szívem, lelkem, sőt pénzügyeim felett. Mutasd meg, mikor és hol adjak időmből, tálentumomból, erőforrásaimból. Tárt kezekkel jövök Elébed, hogy odaadjam magam, és hogy a Te túláradó áldásaidból kapjak.

Jézus nevében, ámen.







forrás: http://www.girlfriendsingod.com/trust-god-for-today/
Sharon Jaynes
Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013
Used with permission
www.girlfriendsingod.com
fordítás: Kiss Erzsébet Janka
fotó: pinterest

Olvasói gondolatok: Társ

Isten nincs itt velünk hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja. Az emberek vannak itt hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja.

Lelkünk a legnagyobb kincsünk. A lelkigondozás az egyik legszebb szakma, hiszen azt hivatott ápolni, amivel kapcsolódhatunk Istenhez: a lelkünket. Nagy felelősség ez mindkét, benne részt vevő fél számára. Amikor elindul egy ilyen folyamat, a gondozott nem is tudja, hogy mi vár rá, mire fognak bukkanni az úton. Visszamennek akár a gyermekkorban kapott sérülésekig, felnyílnak az elfeledett sebek. Újra azzá a védtelen, kiszolgáltatott, sebzett gyermekké válhatunk, akik voltunk. Innen kiindulva kezdődhet a gyógyulás. A gondozónak tisztában kell lennie mindezzel, és hogy a gondozottja most nem önmaga. Nem is szabad ezt kérnie tőle, hiszen épp elég helytállnia a hétköznapokban, megfelelni különböző szerepeinek, végeznie munkáját, ápolnia kapcsolatait, miközben benne harc dúl és keresi a válaszokat, küzd és dolgozik magával. Nagy szerepe van a segítőnek, mert ő az egyetlen, aki látja a félelmeinket, elfojtásainkat, rosszul rögzült mozdulatainkat, és a realitást is, amit mi hárítunk. Visszajelzéseivel ezeket kell közelítenie egymáshoz. Ki kell várnia nagy türelemmel, szeretettel, odafordulással, hogy a különböző töltetű indulatok, viharok elcsituljanak, a sebeink mögül kitekintsünk, és együtt megélhessük azt a csodát, hogy a kérdések megválaszolódnak, a fájdalom tompul, a szív szeretni mer, a lélek gyógyul. Ha Isten zárójelentésével, a lelkünk mélyén megtalált békével visszatekintünk az együtt megtett útra, hálával telik meg a szívünk és imára nyílik a szánk. Ezt az utat végig kell járni, akármilyen fájdalmasés hosszú. Mert ha félbeszakad, megreked a lelkünk egy feldúlt, összezavarodott állapotban. 

Ezért, ha ezt nem tudjuk vállalni, akkor csak beszélgessünk, ne gyógyítsunk. Csak legyünk társai egymásnak. Útitársa, munkatársa, bajtársa, padtársa, lelkitársa, hittársa, házastársa.

Isten nincs itt velünk hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja. Az emberek vannak itt hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja.

A földi életünk véges és az örökkévalósághoz képest csak egy pillanat. Ebben a formában Istennel csak itt a Földön lehetünk. Az örökkévalóságban más formában – én nem tudom, hogy hogyan – találkozhatunk majd Vele, lehetünk Vele. Ezt a formáját az Istennel való kapcsolatunknak azonban itt kell megélnünk. Ugyanúgy az emberekkel is. Így hallani, látni, ölelni csak itt tudunk. 

Eltékozoljuk a Földön töltött időnket, ha nem vagyunk Istennel és az emberekkel. Mindenkivel úgy, ahogy Isten adta, ahogy Ő akarja. Nem véletlen, hogy kit ad. Hogy van, akivel összeér a lelkünk, van, akivel nem. Van, akivel megosztjuk az életünket és van, akivel nem. Így igyekszem megélni minden kapcsolatomat. Különböző mélységben, különböző intenzitással jelen lenni bennük, adni és elfogadni. Megélni a házasság, az anyaság csodáját, beszélgetni a barátaimmal, kollégáimmal, belépni diákjaimhoz, rájuk nézni és érezni, hogy otthon vagyok.

Nekem kell Isten, és kellenek emberi fülek, szájak, karok, kezek. Kell az a lelki ölelés, amibe belesimulok, mert nekem szól, mert jól esik neki is és nekem is, és együtt örülünk és adunk hálát Istennek, hogy vagyunk egymásnak. A hála talán összetettebb, szebb érzés, mint a szeretet. Aktív, megszólított szereplőjévé teszi Istent is a kapcsolatunknak, mert amikor tudatosul bennünk, hogy kinek is köszönhetjük a társunkat, akit szerethetünk, akkor Istenhez fordulunk, és ezzel behívjuk Őt közénk. Így lesz teljes az együttlét öröme. Itt már nincs álarc, de nem is hiányzik. Itt már közel vagyunk a lelkünk legbelső szobájához.

Isten ismer minket. Neki van használati utasítása mindenkihez. Nekünk sokszor sajnos még magunkhoz sincs. Tőle kell elkérnünk, hogy jól tudjuk szeretni társainkat és magunkat. Hogy az ismeretlen ismerőssé válhasson egy pillanat alatt, legyenek szavaink, áldott beszélgetéseink, találkozásaink Jézus lábainál. Vágyom erre itt, Isten Országában. De sok könnycsepp, bántásnak, elutasításnak vélt félreértés után már tudom, ezt erőltetni nem szabad, ez ajándék lehet csak Isten kegyelméből. 

A lelkünk a legnagyobb kincsünk. Vigyázzunk rá! A sajátunkra, gyermekeinkére, társainkéra. 

Rácz Kornélia





2017. július 21., péntek

Nem mindig a tökéleteseket választja ki Isten

„Józsue, Nun fia, Sittimből titokban két hírszerzőt küldött előre ezzel a megbízatással: ’Menjetek, fürkésszétek ki Jerikó földjét!’ Előre mentek, s egy Rácháb nevű rossz hírű nő házába tértek be, aztán nyugalomra tértek.” Józs 2,1-2

Régebben azt gondoltam, hogy ha Istennek egy feladathoz szüksége van valakire, akkor a legkiválóbbak közül választ. Tudod, milyen nőkre gondolok, például. Akik nem üvöltöznek a gyerekeikkel, akik nem borulnak ki a hobby-boltban, mert nem tudnak választani a sok csodás készlet közül; mindig előre tudják, mit főznek vacsorára, és úgy jönnek a bibliaórára, hogy otthon mindent elrendeznek előtte.
Ha Isten keres valakit egy komolyabb feladatra, közülük fog választani. Egy rendes keresztény asszonyt. Egyetértesz?
Én mindenesetre így gondoltam, míg el nem olvastam Ráháb történetét Józsué könyvében. Reményt kaptam belőle, hogy az Isten tervéhez tökéletes nőnek az élete vagy hite nem mindig tökéletes.
Ráháb története azt mutatja, hogy a nehéz feladatokra Isten néha sokat megélt, sebzett múltú, bátor nőket választ. Ezért került képbe Ráháb, mikor egy okos és merész emberre volt szükség, aki megvédheti a harcosokat.
Ráháb prostituált volt, Jerikó falai között lakott. Jerikó nagyszerű város volt, Isten parancsba adta az izraelitáknak, hogy foglalják el.
A Jerikóban élő emberek nem voltak Isten követői, de hallottak Róla, és arról, hogyan szokta segíteni az izraelitákat a harcokban. Mikor megtudták, hogy az izraeli seregek letáboroztak Jerikó falai körül, jogosan rémültek meg.
Józsué, az izraeliták vezetője két kémet küldött Jerikóba felderítőként. A Biblia szerint ezek a férfiak egyenesen Ráháb házához mentek - ami elég szokatlan menedékhelynek számított.
Miért küldte őket Isten egy asszonyhoz? Ráadásul olyanhoz, akinek rossz híre volt?
Sok mindenre gondolhatunk, hogy miért éppen ezt a nőt választotta ki Isten a kémek segítőjeként. Legjobban az fog meg engem ebben a választásban, hogy míg a többi ember lekicsinyelte Ráháb értékeit a múltja és a jelen helyzete miatt, Isten nem.
Ráháb nem finomkodott. Nem rémült meg, mikor megjelentek a kémek, gyorsan átgondolta a helyzetet, és elrejtette őket a tetőn. A király embereit rossz irányba küldte, és lehetőséget adott a kémeknek a menekülésre.
Ráháb végülis tökéletes helyen volt, tökéletes hozzáállással rendelkezett, hogy a legjobban végezhesse el a feladatot. És Isten, aki ismerte ennek a megkeményedett asszonynak a szívét, tudta, hogy bízhat benne.
Ezt is szeretem Istenben. Mikor Ráhábra nézett, nem a foglalkozását látta, vagy a múltját. A benne rejlő lehetőséget látta.
Életútja és döntései ellenére Ráháb szívében volt egy zug, mely nyitva állt Isten felé, és Ő tudta ezt. Ráháb pedig nem okozott csalódást.
A történet végén, miután a kémek megmenekülnek, Isten lerombolja a várost, elpusztítja lakóit – kivéve Ráhábot és családját.
Örülök, hogy Ráháb nem küldte el a katonákat mondván, hogy neki más kapcsolata van a hozzá betérő férfiakkal. Ehelyett éles eszével azonnal kigondolt egy remek tervet, amivel saját életét és családját is megmentheti. Merészségről adott tanúságot, mikor becsapta a király embereit. Bátorságról, mikor megvédte családját. Nagyot kockáztatott, de nyert.
Arra vezetett rá Ráháb története, hogy ne a gyöngeségeimmel foglalkozzam, ami miatt alkalmatlan vagyok arra, hogy Isten kiválasszon egy feladatra, hanem fogjam a személyiségemet, a tapasztalataimat, azokat a vonásaimat is, amikre nem vagyok büszke, és nyújtsam át Neki az egészet. Mindenestül. Mert Ő azt szereti, ha ezt teszem.
Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem nyúl hozzám Isten, meghagy olyannak, amilyen vagyok. Nem. Ő állandóan finomít rajtam. De az Ő kezében a bennem lévő szemétnek is értelme van.
Bélyegezted már meg magad az „Alkalmatlan” pecséttel személyedből vagy múltadból fakadó valami miatt? Ha igen, nagyon szeretném, ha Ráháb története téged is felvidítana. Istennek terve van veled, és azt akarja, hogy a magad egyediségében hajtsd végre ezt a tervet.
Olykor Isten nem a „tökéletes” nőt választja a munkára – és ez olyan jó.



Mennyei Atyám, köszönöm, hogy Te mélyebbre nézel, mint az emberek, és meglátod a bennem rejlő lehetőségeket. Segíts kérlek hinnem, hogy Neked úgy vagyok jó, ahogy vagyok, és így használsz fel Országod építésére. Segíts, hogy bízzam Benned és az életemre készített tervedben. Jézus nevében, Ámen.


Glynnis Whitwer: Sometimes God Doesn’t Choose the „Perfect” Girl for Job, Encouragement for today, 2014.06.25., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. július 20., csütörtök

Meghívót kaptál

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” Róm 5,3-5

A hűtőm eleje tele van meghívókkal. Egyik egy kisbaba születésének megünneplésére hív. Egy másik esküvőre. A harmadik születésnapi mulatságra. Nem tudok mindenhova elmenni, de jól esik, hogy valaki rám gondolt, mialatt szervezte a számára fontos eseményt.
Nemrég kaptam egy másik meghívót. Nincs kirakva a hűtőre. A naptáramban sem szerepel. Muszáj részt vennem, pedig nem akarok jelen lenni. Ugyanakkor tudom, Valaki rám gondol közben.
Huszonöt éve mellrákot állapítottak meg nálam. Nehéz időszak volt, de drágakövek is előbukkantak közben. Megtapasztaltam a barátság értékét. Megtanultam, mi számít, mi nem. Az emberek kerültek figyelmem középpontjába. Krisztus volt a támaszom.
Nemrég megtudtam, hogy a lányomnak mellrákja van. Épp úton voltam a repülőtérre, mikor a hír érkezett. Kerestem egy üres helyiséget a fürdőben, és addig zokogtam, míg elapadtak a könnyeim.
Ne megint, Uram.
Igaz, hogy hálás vagyok mindazért, amit annak idején megtanultam, de nincs anya, aki ilyen megpróbáltatást kívánna a gyermekének.
Alapigénk, a Róm 5 szolgált vigasztalásul.
Pál apostol itt meghívja valamire a római egyházat. Ha felületesen olvassuk, a meghívás szenvedésre szól, pedig nem így van. Valójában azt akarja, hogy megtapasztalják a hit örömét a megpróbáltatásban.

A szenvedésből türelem fakad.
Pál nem tagadja a szenvedés valóságát, de felhívja figyelmünket, hogy a szenvedés meg tud erősíteni. Két évtizeddel ezelőtt fogalmam sem volt, mennyire erős vagyok, Isten viszont tudott róla.
Ahogy a váróteremben ültem a lányommal, átkaroltam a vállát, de tudtam, hogy a Mennyei Atya is átölelve tartja. A lányom már erős, és ezt a hitének köszönheti. Mialatt végigéli ezt a megpróbáltatást, sok mindent fel fog még fedezni arról a nőről, akinek Isten megalkotta.

A türelemből kipróbált erény.
A kipróbáltság erénye megfizethetetlen, kemény kövek végzik a csiszolását. Azzá válunk, amivé lennünk kell, amilyennek Isten ismer minket. Ez az erény túlnő a megpróbáltatáson, bölcsesség, éleslátás, bátorság jellemzi.

A kipróbált erényből reménység.
A Jézussal viselt szenvedés alatt tekintetünk Rá, a Belé vetett reményre fókuszál. Ahogy lányomat kísérem az úton, fura, hogy kívül vagyok. Minden hajdani érzést újraélek, és minden még nehezebb, mert az én drága kislányom éli most át.
Egy dolgot biztosan tudok: Jézus végig vele lesz, és szelíden fogja tanítani. Azt kérem, hogy kislányom új fényben lássa meg a hit nyújtotta reménységet, amire ígéretet kaptunk a váratlan megpróbáltatások idejére.

A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiárad szívünkbe az Isten szeretete.
Amiben 25 éve támaszt leltem, most is érvényes. Isten ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Szeret engem. Szeret téged. Szeretete bőségesen árad megpróbáltatások idején.

Mire szól hát meghívásunk a megpróbáltatásban?
A hűtőre és a naptárba új meghívók kerültek, mióta ezt az új utat járom a lányommal. Elhozni az unokákat ekkor, orvoshoz menni akkor, együtt imádkozás a lányomért egy másik alkalommal.
De az igazi meghívást anyai szívem őrzi, és imádkozom, hogy a lányom is megkapja: örömre szól, mert Isten szeretete még a legnehezebb időszakokon is átsegít.
Ezt a meghívást elfogadom, és az Úrba vetem bizalmamat.


Mennyei Atyám! Én ezt nem kértem, nem akartam, de tudom, hogy itt is velem vagy, és azokkal, akiket szeretek. Te vagy Kősziklám és Pajzsom, Benned biztonságban vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: You are Invited, Encouragement for today, 2017.07.13., www.proverbs31.org., kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. július 19., szerda

Akár koszos edények között is

„Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek.… Ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” 1Pt 4,9-10.11b


Stella és a férje több mint 60 éve szolgálnak misszionáriusként, rengeteg embert vezettek el Krisztushoz. Amikor meglátogattam Stellát, már túl volt a nyolcvanon, de még mindig szolgált. Az a megtiszteltetés ért, hogy egy barátnőmmel, Shelivel együtt egy hétig segíthettünk neki szolgálatában.
30 órás út után, késő este érkeztünk meg Stella lakhelyére, Takamatsuba, Japánban. Kedvesen bevezetett a konyhába, meleg vacsorával kínált, majd imádkozott értünk, mielőtt lefeküdtünk.
Másnap még alig kelt fel a nap, már ott ültünk a konyhában egy kiadós reggeli mellett.
Stella konyhája zsúfolásig tele volt régi és újabb edényekkel, eszközökkel, a bőséges reggelink előkészítéséhez használt edények tornyosultak a mosogatóban – a hangulat mégis barátságos, otthonos volt. Meghatódtam, mialatt Stella és a férje felolvastak a Szentírásból, és bátorságot öntöttek belénk. Krisztus szeretete szétáradt, és elborított engem.
A reggeli után Stella azonnal újra főzni kezdett. Ezennel száz nővendég számára. Kibérelt egy előadótermet, és meghívta az ismerőseit, egy Amerikából érkezett előadóval és ebéddel csábítva őket. Főztünk, majd megterítettük az asztalokat, a vendégek megérkeztek, és Stella az előadói emelvényhez invitált. Az egész rendezvénnyel az volt a célja, hogy a jelenlévők kedvet kapjanak, és vasárnap eljöjjenek az istentiszteletre. Sokan így is tettek!
Ebéd után hazafelé a kocsiban Stella közölte, hogy egy csomó vendéget hívott a jelenlévők közül vacsorára. Fogalmam sem volt, hogy fogunk a délelőtti előkészületek után otthon hagyott romhalmazon úrrá lenni, és még vacsorát is főzni egy csomó embernek! Képtelenség! De Stellán semmi feszültséget nem láttam. Mintha nem érdekelné. Tele volt energiával mindattól, amit az Úr tett az ebéddel egybekötött rendezvényen.
Hányszor előfordult, hogy jobban izgatott, hogy néz ki a konyhám, mint az, hogy hogyan szolgálhatom a vendégeimet. Idegesített, ha kicsi volt a hely, vagy ha nagy volt a rendetlenség. Mélyen hatott rám, ahogy ez az asszony mintha észre sem vette volna a mosatlan edényeket. Nem hagyta, hogy a fel nem törölt konyhapadló megakadályozza a szolgálatban. Gyönyörűen megterítette az asztalt, és kedvesen fogadta a vendégeit. Férjével együtt hangosan imádkoztak, olvastak a Szentírásból. A szívek meglágyultak.
Eltelt pár év Japánbeli látogatásom óta, de Stella mindig eszembe jut, mikor vendégfogadásra készülök. Élete során több ezer embert látott vendégül az asztalánál, és sokan jutottak el Jézushoz általa. Szolgálata nem függött a patyolattisztaságtól a konyhában. Valójában mindig nagy rendetlenség volt nála. Ám valahányszor Isten megnyitotta a lehetőség egy kapuját, Stella kész volt belépni rajta.
Szeretnék úgy szolgálni, ahogy ő. Szolgálata tükrözi azt, amiről Pál apostol ír mai alapigénkben: „az Istentől kapott erővel végzi”. Szeretném, ha jobban tudnék vágyni arra, hogy Jézushoz közelebb vigyem az embereket, mint arra, hogy tisztaság és rend legyen a konyhámban.
Istent inkább foglalkoztatja, hogy mi zajlik az emberekben, akik a házunkban járnak, mint a ház állapota. Misszionárius barátnőm megtanított rá, hogy mosatlan edények halmai fölött is meg lehet osztani másokkal Isten szeretetét, vendégszerető házigazdaként így is szemléltethetjük Isten személyiségét.


Uram, mutasd meg, hogyan használhatom mások szolgálatára a forrásokat, melyekkel rendelkezem, melyeket kaptam Tőled. Segíts, hogy az emberekkel törődjem inkább, mint a tárgyi környezetemmel, például a mosogatnivalóval. Jézus nevében, Ámen.

(Sharon Glasgow: Even in the Midst of Dirty Dishes, Encouragement for today, 2015.06.29., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)