Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (1) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent2015 (1) Aggódás (12) ajándék (9) Alapítvány (4) alázatosság (3) alkalmatlanság (1) Anyáknapja (5) átadás (7) barátság (8) bátorítás (24) bátorság (1) Békesség (20) belső békesség (5) belső viharok (13) beszéd (3) Biblia olvasás (6) Bizalom (45) bizonyságtétel (9) biztatás (1) bölcsesség (6) Bűnbocsánat (4) céltudatos élet (3) család (3) csalódások (2) Csendes percek (1598) csüggedés (11) Depresszió (8) dicsőítés (10) Döntések (8) Egy misszionárius naplójából (14) egyedül (1) együttérzés (8) elengedés (1) életöröm (3) elfogadás (7) Elgondolkodtató történetek (16) előítélet (2) Emberekről van szó (14) Emlékezés (2) engedelmesség (6) erő (8) fájdalom (5) fáradtság (1) feladat (10) félelem (4) feltámadás (1) feltöltődés (5) Filmajánló (4) Főoldal (150) Galéria (39) gondolataink irányítása (4) Gondolatok (40) gondoskodás (1) gondviselés (12) gyengeségek (2) Gyermeknevelés (14) Gyógyulás (7) győzelem (3) hála (6) hálaadás (7) harag (1) harc (3) házasság (19) hit (22) hozzáállás (3) Húsvét (2) hűség (7) időbeosztás (5) igazság (6) Igehirdetés (38) Igevers (4) Ima (32) imádság (6) Immánuel (1) irgalom (7) Isten ajándéka (4) Isten ereje (4) Isten hűsége (23) Isten időzítése (2) Isten keresés (2) Isten követése (6) Isten neve (4) Isten szeretete (50) Isten terve (8) Isten tudja (1) Isten válasza (12) Isten védelme (16) Isten vezetése (42) Istenen lévő tekintet (2) Istennel töltött idő (11) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (1) Jézus áldozata (6) Jézus barátsága (2) Jézus követése (25) jóság (2) jövő (1) kapcsolatok (19) karácsony (2) Kegyelem (19) keresés (1) kételkedés (5) kétségbeesés (1) kísértés (7) kitartás (8) konfliktusok kezelése (2) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (3) Könyvklub: A menedék (16) Krisztus követése (4) kritika (1) küzdelem (7) lehetetlen (1) magány (5) magvetés (1) margóra (1) megbízatás (2) megbocsátás (7) megelégedettség (7) megismerés (5) Megpróbáltatás (19) megtèrès (3) megváltás (4) megváltást (1) mint Jézus (1) neheztelés (1) nyugalom (6) nyugtalanság (2) odafigyelés (2) odaszánás (2) olvasói gondolatok (8) öltözet (2) önértékelés (24) önvizsgálat (9) örök élet (4) összetöretés (1) Pásztor (1) pihenés (2) próba (1) Receptek (4) Remény (17) sóvárgás (2) stresszkezelés (2) szabadság (6) szavaink ereje (1) szégyen (1) szelídség (3) Szentlélek (1) szépség (4) szerelem (2) szeretet (24) szeretve élni (1) szolgálat (10) teherhordozás (1) tiszta szív (1) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (1) türelem (7) új év (2) ünnep (6) valentin nap (1) változás (12) várakozás (9) vendégfogadás (1) Versek (37) veszteség (1) video (5) Vigasz (6)

2017. február 20., hétfő

Aggódásom felajánlom

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.” Péld 31,25


Szerintem génjeimben van az aggódás. Biztosan anyukámtól örököltem. Mint a halványkék szememet, enyhén görbülő mosolyomat.
Fiatalabb koromban nem tűnt fel. Kamaszként sosem értettem, miért nem tud anyu elaludni, amíg haza nem érek. Aztán nekem is lettek kamaszaim, és most rajtam a sor: ülök a díványom, mintha nézném a tévét, de a gondolataim a mentők, kórházak, sőt egy elképzelt temetés körül járnak.
Amikor még nem voltak gyermekeim, érthetetlenek voltak számomra anyukám történetei az egészségem miatti aggodalmairól. Totyogó koromban elvitt az orvoshoz, mert mindegyre elestem. Miután megfigyelte, hogyan játszom a rendelőben, az orvos közölte anyukámmal, hogy a lábam nem tudja követni a gondolataim sebességét. Meg akartam nézni valamit, elindultam felé, de közben valami más ragadta meg a figyelmemet, és inkább az kellett volna.
Azt gondolhatnánk, hogy ez az emlék segített, mikor én magam lettem anyuka. Szó sincs róla. Mikor első gyermekem elmúlt egyéves, és még nem kúszott, biztos voltam benne, hogy valami nagy baj van, s elvittem orvoshoz.
Az aggódnivalók végtelen sorával rendelkezem ma is. Gyerekek. Házasság. Anyagiak. Egészség. Kapcsolatok. A jövő. Ha szabadjára engedem a gondolataimat, a legvadabb forgatókönyveket tudom elképzelni, melyek címe a Mi lesz, ha…? kérdés lehetne. Mi lesz, ha kiteszik a férjemet? Mi lesz, ha idősödő szüleimet otthonba kell rakni, vagy hozzánk költöznek? Mi lesz, ha megbetegszem, és nem tudom ellátni a családomat?
Az idő múlásával rájöttem, hogy régi aggodalmaim 99%-a nem valósult meg. Mégis rengeteg időt és energiát elvesztegettem rájuk. De sajnálom! Milyen jó lenne valami hasznosat kezdeni velük! Mi lenne, ha az aggódásomat felajánlanám Istennek?
Állítsuk szembe az én hozzáállásomat mai igénk főszereplőjével: „Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé” (Péld 31,25). Gondolatai, cselekedetei nem voltak csüggedtek, fáradtak. Nevetve nézett a holnap elé! Nem nemtörődömséggel, hanem bizalommal Istenben.
Erőt és méltóságot adott neki hite Istenben, és ez mosolyt csalt az arcára, kuncogást a szívébe, amikor a jövőre gondolt. Bízott Istenben, akinek múltbeli hűsége biztosíték volt a jövőre nézve.
Hányszor megtapasztalhattam én is az életemben! Akár azt is, hogy aggódásaim tárgyából áldás származott. Például, mikor a kisfiúnk harmadikos volt, súlyos diszlexiát állapítottak meg nála. Ó, mennyit aggódtam tanulmányi előmenetele miatt! Még más gyermekek sikerei is összeszorították a szívemet. Vajon ő át fog menni az erdei tájékozódási vizsgán? És a jogosítványhoz szükséges írásbelin? Tud-e majd főiskolára vagy egyetemre járni?
Kisfiam tanulási nehézségét Isten az én hitem erősítésére használta. Mialatt igyekeztem a rám törő pánikot átfordítani imádságba és dicsőítésbe, és bízni Isten tervében és időzítésében, a Vele való kapcsolatom egyre szorosabbá vált. Az is egyértelmű volt, hogy a kognitív nehézségeken átvergődve gyermekünk minden megtett lépéssel erősebb és magabiztosabb lett.
Ez volt az egyik módszere Istennek, hogy aggódásgénemet Benne való bizalommá formálja át. Valahányszor felajánlom Neki az épp aktuális aggódnivalómat, egyre könnyebb mosolyogva tekinteni a jövő felé, mint ahogy Példabeszédek-beli nővérem is teszi.
Isten ismeri a jövőmet, és ismer engem. Az én dolgom, hogy azon igyekezzem, hogy egyre jobban megismerjem Őt, miközben a jövőt újra meg újra a kezébe helyezem.
És az én dolgom az is, hogy kicsit többet nevessek…


Uram, segíts, hogy aggódásomat mindig fel tudjam Neked ajánlani, imádságra és dicsőítésre tudjam fordítani, tudva hogy a jövőt egyedül Te ismered. Hadd pihenjek meg szerető karjaidban, tudva, hogy Te a legjobbat akarod nekem, nekünk. Jézus nevében, Ámen.

(Karen Ehman: Turning Worry into Worship, Encouragement for today, 2014.04.16., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. február 19., vasárnap

Könyvklubunk margójára: Ann Voskamp: Ezernyi ajándék, 2. fejezet: Élet… és halál mottója

„Hogyan élhetem a legteljesebb életet itt, ami majd átmegy az örökké tartó teljes életbe? Hogyan élhet valaki úgy, hogy közben készen álljon? Hogyan éljek a várakozás burkában, mielőtt az örökké elkezdődik?”

Mélyre ható, nagy kérdések, melyek a legtöbb emberben ott feszülnek, és amiket oly szépen szavakba öntött az írónő. Olyan szép látni a fejezet olvasása során, hogy Isten miként válaszolt, hogyan bontogatta ki a megoldást Ann számára, és miként csendesítette le hosszú évek szorongását benne. Isten ott volt az éjszaka gyötrelmeiben, az apósától kapott levélben feltett kérdésekben, gondolatokban, a kenyérsütés, mosás a vécé súrolás, főzés és gyermekei játékának szemlélése közben. Megragadható valósággá vált számára az „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Ap.csel. 17:28) Ige. 
Ilyen személyes Atyánk van, Akinek fontosak a kérdéseink, gondjaink. Aki kézbe vesz bennünket, és személyre szabottan válaszol nekünk. Aki ott van a mindennapjaink történéseiben, impulzusok, Bibliai versek és embertársainktól származó gondolatok által terelget bennünket. Erről beszélgettünk a könyvklubunk alkalmával, személyes tapasztalatok hangzottak el rákos betegséggel szembenéző, a depresszió gödréből kiemelt, a gyermekéért vagy családtagjaiért aggódó, a gyászt, az elengedést feldolgozó hölgyektől. Isten valóság az életünkben, a kérdés az, hogy kinek van ideje, vagy szeme észrevenni Őt? „Vagy tényleg olyan vakon botorkálunk, hogy vakító fenséggel kell ütköznie homályos léleklátásunknak ahhoz, hogy felismerjük a nagyságot”, hogy észrevegyük a mindennapjainkban ott lévő csodát? 

„Felvillan előttem Jézus arca. Jézusé, az Isten-emberé, akinek meg volt szabva a halál órája. Jézusé, az Isten-emberé, aki eljött, hogy megmentsen a félelem és bűntudat, lehangoltság és szomorúság börtönéből.” Mit tartott Jézus fontosnak, halála előtt néhány órával? „És miután a kenyeret vette, hálákat adott, megszegte és oda adta nekik, ezt mondva: Ez az én testem, mely tiérettetek adatik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lukács 22:19)

A görög, eredeti szövegben a „hálát ad” szó helyén „eukhariszteó” áll, melyből három fogalom bontakozik ki: a kharisz-kegyelem, az eukhariszteó-hálaadás, és a khará-öröm.

Kegyelem. Hálaadás. Öröm. Három szó, mely utat nyit a teljesebb életre. Mert az „öröm ősi titka nem valamiféle egzotikus helyszínen, vagy valamiféle érzelmi hegycsúcs-élményben lelhető fel. Az öröm-csoda akár itt is lehet! Itt, a "most" zűrös, szúró fájdalmában, bármilyen hihetetlen is, de lehetséges az öröm! Az egyetlen hely, amit látnunk kell, mielőtt meghalunk, az a hely, ahol Istent megláthatjuk, itt és most.”

Jézus példáját szemlélve, azt láthatjuk, hogy Jézus minden egyes csodája előtt már előre hálát adott. Ennek a lelkületnek kell a mi életünket is áthatnia, mert ha nem így élünk, akkor elégedetlenek vagyunk mindazzal, amit Isten adott nekünk. Gondoljuk csak át a Lukács evangéliumának 17. fejezetében leírt tíz leprás ember meggyógyításának történetét! Mind a tíz beteg meggyógyult, de csak egy ment vissza hálát adni ezért Jézusnak. Az Úr így bocsájtotta el őt: „Kelj fel, és menj el: a te hited téged megtartott. (19.vers) Görögül a „megtartott” szó a „szódzó”, ami azt jelenti, hogy „éppé tett”, „megmentett”. Tehát, a „szódzó” szó üdvösséget jelent. Jézus azért jött, hogy teljes életet éljünk, azért jött, hogy „szódzót” adjon nekünk. Ha ezt így végiggondoljuk, akkor rádöbbenünk, hogy a megtartásunk is a hálánkhoz kapcsolódik.

„Aki hálával áldoz, az dicsőít engem, és utat készít, hogy megmutahassam neki Isten szabadítását.” (Zsoltárok 50:23)

„A hálaadás – mindenben köszönet mondást – készíti elő az utat, hogy Isten megmutathassa nekünk legteljesebb szabadítását Krisztusban.”

„Eukhariszteó: a nehéz jelentésű görög szó, aminek még nehezebb megélni a jelentését; ez az egyetlen út az ürességtől a teliig. …. mert ez a szó elvégzi a csodát: a lélek gyógyulását, a halott életre kelését.”


Fogni szeretném a kezedet!

Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.


Mikeás 6:8

Amikor gyermekeink kicsik voltak, férjemmel, Braddel, sokat fogtuk a kezüket. Néha azért, hogy a veszélytől óvjuk őket, amikor például átmentünk az úttesten. Máskor azért, hogy a félelmeiket csitítsuk el, és biztonságban érezhessék magukat. Másik alkalommal pedig azért, mert siettünk valahova. És volt olyan is, amikor csupán jól esett így sétálgatni, ugrabugrálni, vagy nevetni együtt.

Most, amikor már tinik, nem olyan szívesen szorongatják a kezeinket. Sajnos. Még most is, időnként van alkalmunk az esti tévézés közben időnként megfogni egymás kezét, de egyre ritkábban sikerül. Én ezt nagyon hiányolom

Nagyon szeretem összekulcsolni az ujjaimat a családtagjaimmal. Csodálatos intimitás rejlik benne. A kézfogás tapinthatóan összekapcsol bennünket, és összefonja a lelkünket is. Nagyon szeretek így sétálgatni velük, ilyenkor jobban meghallom a szívük gondolatait, jobban át tudjuk beszélni a súrlódási pontjainkat, könnyebben elfogadják tanácsaimat, jókat nevetünk, élvezzük egymás társaságát.

A mi Mennyei Atyánk is így leli örömét a társaságunkban. Amikor megragadjuk a kezét, időt töltünk vele, megosztjuk vele a nehézségeinket, örömünket, gondolatainkat.

Mikeás próféta a következőt mondta: "Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben." Mikeás 6:8

A fenti idézet egy egyszerű, mégis mély megfogalmazása annak, hogy Isten mit vár tőlünk. Elmondja, mennyire vágyik egy állandó kapcsolatra veled és velem. Arra vágyik, hogy összekulcsoljuk ujjainkat az övével a jó, a rossz, a félelmetes és a szomorú időszakokban. Akkor, amikor a nap magasan jár az égen, és akkor is, amikor sűrű vihar dúl a lelkünkben.

Elemezzük együtt ezt a fenti verset:

ÉLJ A TÖRVÉNY SZERINT
Annak érdekében, hogy a törvény szerint élhessek, Istennek tetszően kell élnem, és nem pedig aszerint, amit a világ tart törvény szerintinek. A megváltásomat teljes egészében Jézus áldozatának köszönhetem, de az már az én naponkénti döntésem, hogy akarok-e az Ő igazsága szerint járni. Minden alkalommal egy döntést hozok, hogy engedem-e, hogy az akaratom irányítson, vagy átadom-e az irányítást Isten Szent Lelkének, és engedem-e, hogy Ő vezessen engem? Amikor imádkozom, meghívom az Urat az adott élethelyzetembe, mintha kinyújtanám felé a kezem, hogy megfogja azt, kérve, hogy Ő vezessen engem az akarata szerint.

TÖREKEDJ A SZERETETRE
Isten szeretetének köszönhető, hogy bár megérdemelnénk, mégsem büntet bennünket a bűneink miatt. Ő megóvja gyermekeit a büntetéstől, (mindazokat, akik megvallják, hogy Jézus az Úr.) Ha nem lenne Isten kegyelme, minden reménységünk porrá zúzódna. Ehelyett, a reménységünket a kegyelem teszi élővé. Az Ő kegyelmére pedig a hálás lelkület a valódi válasz, az olyan lelkület, amely megköszöni Istennek a mindennap megújuló kegyelmét. Akkor ragadtuk meg igazán a kegyelmet, ha mi is úgy tudunk megbocsátani másoknak, ahogy nekünk az Isten megbocsátott. Ha nem kárhoztatjuk a másik embert aszerint, ahogy gondoljuk, hogy megérdemelné.

LÉGY ALÁZATOS ISTENEDDEL SZEMBEN
Olyan szépen írja le a Biblia Isten és Énok kapcsolatát.

„Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten.” I.Móz. 5:24. Mit is mond az Ige? Nem tudom, mi tette oly különlegesség Isten és Énok kapcsolatát, hogy Isten egyszerűen csak magához vette őt, de én is szeretném hasonló mélységben megélni Istennel a mindennapjaimat, te nem így vagy vele?

Énok bárka építő dédunokájáról pedig így ír a Biblia: „Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé.” I. Móz. 6:9

Mindketten hűségesen Istennel jártak.

Azért imádkozom a mai napon, hogy Isten úgy tekintsen rám, mint egy hűségesen vele járó nőre.

Nem olyan gyermeke akarok lenni, aki csak akkor nyúl Isten keze után, amikor göröngyös az út, a bankszámlája lenullázódik, vagy amikor a lábai remegnek. Nem akarok tiniként élni, aki szégyelli az édesapját, és csak időnként figyel rá, amikor senki más nincs jelen. Én olyan gyermeki hittel szeretnék élni, aki Isten törvénye szerint él, aki a szeretetre törekszik, és aki naponta megragadja Atyja kezét, hogy vele éljen meg minden percet, mélységet és magasságot, élete élményeit pedig Isten társaságában gyűjti.

Drága Uram! Kérlek taníts engem miként járhatok hűségesen veled. Mutasd meg nekem, mit jelent a törvényed szerint élni. Mutass rá azokra a mozzanatokra, amikor nem így cselekszem. Segíts a szeretetre törekednem, hogy olyan szabadon adhassam a környezetemnek, amilyen szabadon én is élvezem a Te szeretetedet. Fogni szeretném a kezedet, így szeretném járni a mindennapjaimat. Jézus nevében imádkozom, Ámen. 



February 13, 2017, I Want to Hold Your Hand, Gwen Smith
Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013
Used with permission
www.girlfriendsingod.com
fotó: pinterest.com


2017. február 18., szombat

Olvasói gondolatok: Misszió

Már kislány koromban is éreztem és 40 éves koromra nagyon nehezen, de elfogadtam, hogy nehezebben, lassabban értem meg a világot, a körülöttem történő dolgokat, az embereket és a fogalmakat.

Amikor elkezdtünk templomba járni csak kapkodtam a fejem. Gyülekezet, lelkész, lelkipásztor, lelki élet, szolgálat, testvér… Mindegyikkel meggyűlt a bajom, és volt, amelyikbe bele is tört a bicskám. 

Közösségünkben a továbbadás éve van. Sokszor elhangzik a misszió szó. Próbáltam lassan közelíteni a fogalomhoz, hogy ne riasszon el, adjak magamnak esélyt, hogy megértsem.

Az egyik igehirdetés után lüktető halántékkal távoztam. „Van-e bennünk tűz, amikor az Evangéliumról beszélünk másoknak? Meg akarjuk-e őket győzni? Vagy félünk?” – zakatoltak bennem a kérdések hazafelé.

Nem értettem, hogy miért zaklatott ez fel ennyire. Mögé kellett néznem. 

25 évet kellett visszamennem az időben, hogy megtaláljam azt a hozzám közel álló fiatalembert, aki egy keresztény felekezet tagjaként tűzzel, hévvel, hangosan, számomra már erőszakosan hirdette mindenkinek az Evangéliumot. Kiemelte, részletezte, hogy mi vár ránk, ha nem térünk meg. Életével, mozdulataival nem igazolta viszont, hogy Jézussal járni jó, hogy valóban ez az egyetlen helyes út. Félelmetes, taszító, hiteltelen volt.

Amikor 20 évvel később családommal elindultunk a hit útján, féltem. Hogy a gyermekeim nem tudnak majd beilleszkedni a világi közösségeikbe, a barátaink elfordulnak tőlünk, bizonyos partikra már nem kapunk meghívót. Hogy megváltozom, és attól is, hogy a férjem megváltozik.

De aztán hangosabb volt bennem az a mondat, hogy „Isten nélkül nem lehet gyereket nevelni.” Ma több barátunk van, mint volt. Megváltoztunk és ez jó nekünk. Bizonyos bulikba tényleg nem hívnak már meg minket, de minden vasárnap délelőtt vár minket a Házigazda a Házába szeretettel, olykor-olykor kenyérrel és borral. 

Lüktető halántékom lecsendesült, de még mindig nem tudtam, hogy mi az a misszió.

Meg kellett töltenem ezt a fogalmat tartalommal.

Azt gondolom, hogy fontos, hogy engedjük meg magunknak, hogy féljünk. A félelmeink lehetnek a barátaink. Amik jelzik az elakadásokat, gátakat. Engedjük meg magunknak, hogy bűntudatunk legyen, ha látjuk, hogy valaki nem jó úton jár, vagy ha nem indultunk el valaki felé. Ez jelzi azt a belső vágyat, ami a misszió lényege. Engedjük meg magunknak, hogy azt érezzük, hogy fogalmunk sincs, hogy mi az a misszió, és hogy hogyan kezdjünk hozzá. Mert akkor nem tudunk mást tenni, mint az egyetlen igaz és tökéletes Példaképünkre tekinteni. 

Aki van, hogy csak ennyit mond: „Jöjjetek énutánam…” és akiket hív kérdés nélkül, azonnal követik őt. Gyógyít, segít, tanít, és sosem veszíti el a Fókuszt, a Forrást. Imádkozik. Magyaráz, és cselekszik. Kérdéseket tesz fel, gondolkoztat. Nem vár hálát, nem ünnepelteti magát. Lehet tőle kérdezni, válaszol. 

Mindig pontosan időzít. Van, hogy azt mondta, ne beszéljenek a tettéről, mert még nincs itt az ideje. Van, hogy kérte, mondják el, amit megéltek Vele.

Arra biztat minket, hogy jelenlétünkkel, életünkkel mutassuk az utat társainknak: „ Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt. 5.16

Bátran kimond logikátlannak tűnő, vagy akár szigorú mondatokat is. 

Nem egyedül végzi a missziót. Pedig megtehetné, lenne rá hatalma, ereje az Úrtól. De megengedi a tanítványoknak, hogy részesüljenek ebből, hogy munkatársai lehessenek. Felkészíti őket. A sikertelenségre is. Ad eszközt, hogy ha erejük fogytán van, imádkozzanak, böjtöljenek. És az 5000 ember megvendégelésénél szemléletesen, egyértelműen megmutatja, hogy ha kiürült a kosarunk, amivel az emberekhez mentünk, Kihez kell fordulnunk, hogy újra megtöltsük. Van hogy magukra hagyja őket a viharban, a bajban, hogy megtanuljanak bízni. És van, hogy sírva fakad, elkeseredik, egyedüllétre vágyik.

Felfegyverez minket. Az önismeretünk a páncélunk, istenismeretünk pedig pajzsunk lehet. 


Vegyük magunkra ezeket a fegyvereket és engedjük meg, hogy Isten a legváltozatosabb, legszemélyesebb módon szólítsa meg az embereket. Tűzzel, hévvel, hangosan. Vagy alázattal, halkan, lassan. Egy mondattal berobbanva valaki életébe. Vagy hosszú idő alatt kiérlelve az elhatározást. Egy könyvvel, egy a kellő pillanatban nyújtott zsebkendővel, egy mosollyal, egy mély beszélgetéssel. Egy odavetett félmondattal: „Van kedved velem vasárnap templomba jönni?” Egy öleléssel, egy bizonyságtétellel, arról, hogy hogyan találtuk meg egy krízisből a kiutat, hogyan lett a miénk a minden értelmet felülmúló békesség. Vitával, érvekkel, halk imával, zenével. És ha Ő megengedi, hogy akár egy emberhez is általunk jusson el az örömhír, akkor csak hagyjuk, engedjük, hogy betöltsön minket a hála és örüljünk együtt az angyalokkal annak az egy bűnösnek a megtérésén is.

Rácz Kornélia


fotó: pinterest.com

Isten ereje az erőtlenségeink által ér célhoz

    De ő ezt mondta nekem: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.

    (II. Korinthusi levél, 12:9)

    Hosszú éveken keresztül mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy elrejtsem vagy semmissé tegyem az életemben rejtőző gyengeségeket. Miután rájöttem, hogy hasztalan próbálkozom, egyszerűen azt mímeltem, hogy a gyenge területeim nem is léteznek. Miért? Azt gondoltam, ha én gyenge vagyok, akkor Jézus biztosan nem szeret engem. Úgy gondoltam, hogy a gyengeségeimmel együtt egyáltalán nem is vagyok szerethető. A problémám az volt, hogy még magamat sem tudtam elfogadni.

    Amikor fiúnk, Jered, elkezdett járni, rögtön láttam, hogy a lába befelé fordul. Gyermekorvosunk egy specialistához irányított bennünket, aki körültekintően megvizsgálta Jeredet, majd röntgen felvételeket készíttetett. Minél több vizsgálatot rendelt el, annál inkább aggódtunk Jeredért. Eljött a konzultáció ideje, és a lehető legrosszabbra is felkészültünk... Az orvos sztoikus arca nem sok mindenről árulkodott, de a diagnózisa egy ajándékként ért bennünket. "Semmi gond sincs Jered lábával", kezdte a tájékoztatást "csupán arról van szó, hogy lábai igazi atléta lábak, és sportolás közben majd páratlan egyensúlyt fognak számára biztosítani." Amiről mi azt gondoltuk, hogy egy gyengeség, vagy egy legyőzendő akadály, az valójában erőt jelentett Jered számára, és része volt az Alkotó tervének, mert fiúnk sport és tanulmányi ösztöndíj segítségével végezte el a főiskolát.


    A mi életünkre, mint Isten gyermekeinek életére, ugyanez mondható el. Isten szerető Terve szerint - a gyengeségeinkkel együtt,- céllal alkotott meg bennünket. "Isten tervezte meg minden ember feladatát." (János 3:27, angol fordítás) Hajlamosak vagyunk a gyengeségeinkre, mint hiányosságra tekinteni. De mivel az értékünk egyáltalán nem rajtunk múlik, őszintén felvállalhatjuk gyengeségeinket, mert biztosak lehetünk abban, hogy nem csökkentik értékünket Isten előtt. Sőt, a gyengeségeink lehetnek azok a területek az életünkben, ahol Isten leginkább megdicsőülhet általunk.

    Ehelyett, mi nem veszünk tudomást gyengeségeinkről, remélve, hogy más sem veszi észre őket. Örök tagadásban élünk, és amikor elesünk, mindig másra hárítjuk át a felelősséget. De hiába is próbáljuk elfedezni erőtlenségeinket, azok mindenképpen előtörnek a legváratlanabb pillanatokban.

    Az erővel megtöltött élet elfogadja a fájdalmat, a megtörtséget, a gyengeségeket, mert megértette, hogy a tökéletesség nem földi erő, hanem a Menny ajándéka. Pál szavai nagyon meggyőzően hangzanak: " 
    Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket.(I.Korinthusi levél 1:27)

    Amikor őszinték vagyunk gyengeségeinket illetően, akkor elismerjük azt a tényt, hogy egyedül Isten képes általunk és bennünk jót cselekedni. Isten ereje azonnal szembeötlik egy gyarló ember mindennapjaiban. Isten mindig abból a célból engedi meg az erőtlenségeket az életünkben, hogy rádöbbenjünk elveszett voltunkra, és arra, hogy egyedül Ő tud megoldást nyújtani életünkre vonatkozóan. Mert Ő,- ha mi megengedjük Neki,- akkor a gyengeségeink ellenére is használni szeretne bennünket, sőt, a gyengeségeink által fog tudni leginkább használni bennünket. Ne felejtsük el, mi nem az üzenet vagyunk, hanem csupán a Menny üzenetének a közvetítői vagyunk. Ne használjuk hát a gyengeségeinket arra, hogy kibújjunk Isten akaratának teljesítése alól. Mert ezek a gyengeségek az életünkben, Isten által rendelt lehetőségek, hogy terve mind inkább kibontakozhasson.

    Szeretném egyre inkább átadni életemet Istennek. Tudom, hogy még messzi utat kell megjárnom hogy elérjem célomat, de csatlakozz te is hozzám abban az elhatározásomban, hogy elfogadom gyengeségemet és fájdalmamat, hogy Isten ereje, és megújító hatalma ragyoghasson át életem minden egyes összetört darabkáján.

    Atyám, soha sem szeretném elfelejteni azt az igazságot, hogy én gyenge, Te pedig erős vagy. Kérlek bocsásd meg büszkeségemet és önhittségemet, amikor azt gondolom, hogy tőlem bármi jó is származna. Kérlek tarts az összetöretés állapotában, hogy előtted igazán meg tudjam alázni magam. Kérlek használd életem összetört darabjait, hogy a Te világosságod ragyoghasson általuk. Jézus nevében, Ámen.


    Átgondolásra:

  • Készíts egy listát gyengeségeidről.
  • Olvasd el Gedeon történetét a Bírák könyvének 6. fejezetének 1-27. verséből
  • Miként reagált Gedeon, amikor Isten feladattal bízta meg? Te hogyan válaszolsz Isten hívására?
  • Kinek az ereje győzedelmeskedett Gedeon életében? A mindennapjaidban látsz összefüggést Gedeon tapasztalata és a te életedben?


  • Sok éven keresztül küszködtem az értéktelenség érzésével. Álmaim és terveim sokaságát veszítettem el a félelmeim és kétségeim miatt...míg egyszer csak a klinikai depresszió állapotában találtam magam. Ekkor aztán Isten az életemet átformáló leckékre tanított meg engem. A következő dolgokat tanultam meg ekkor:

  • Senki sem foglalhatja el helyemet Istennél. 
  • Önmagam erejéből sohasem leszek "elég jó", de nem is ettől függ a kapcsolatom Istennel. 
  • Ehelyett Ő bennem él, és én az Ő ereje által élhetek. 


  • Soha ne állj szóba azzal a hazugsággal, hogy te semmit sem jelentesz Istennek.
    Drága barátnőm, Te egy hatalmas kincs vagy számára. Ragadd hát meg Isten erejét!


    (Forrás: Mary Southerland, Girlfriends in God, Daily devotionals

    Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013
    Used with permission
    www.girlfriendsingod.com)
    fotó:pinterest.com

2017. február 17., péntek

Emlékeztessenek a kulcsok

„Ne aggódjatok semmi miatt, hanem imádságban és könyörgésben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” Fil 4,6-7

Erőteljes leckét kaptam Istentől egy szorongató helyzet által. Elvesztettem a kulcsaimat. Ugyanazon a karikán csüngött a kocsim, a garázs és a lakásunk kulcsa. Számbavéve aznapi tevékenységemet, két helyen lehetett a kulcs: a házban vagy az udvaron. Utóbbi helyen bárki felvehette. És betörhet hozzánk. És meggyilkolhatja a családomat. Érzed, ahogy erősödik bennem a pánik?
Eleinte higgadt voltam. Biztos meglesz, valahova letettem, anélkül hogy odafigyeltem volna. Meg fogom oldani, jött a biztatás a tudatom alól, és nekiláttam a keresésnek. Gyorsan végignéztem a lehetséges helyeket a házban, de sehol se láttam a kulcsokat. Négykézlábra álltam, s új perspektívából néztem át a helyiségeket, belestem minden bútor alá. Sehol semmi.
Nemsokára hazaért a férjem és a fiam, felszerelkeztünk zseblámpákkal, és nekiláttunk végigpásztázni az udvart. Többször. Ott sem voltak a kulcsok.
Mivel már rég elmúlt a lefekvési idő, félszívvel fohászkodtam egyet, az ebédlőasztal mellől néhány széket az ajtógombok alá szorítottam, aztán ágyba bújtam, s forgolódtam egész éjszaka. Valahol a szívem mélyén mégis meg voltam győződve róla, hogy megtalálom a kulcsokat.
Hajnalhasadtával újra átkutattam minden helyet, amit előző nap is, hátha valami elkerülte a figyelmemet. Most már valóban rám tört a félelem és az idegesség. Elgondoltam, hány száz dollárba fog kerülni a szükséges zárak lecserélése.
Felhívott egy barátnőm, a beszélgetés végén kértem, hogy nagyon erősen imádkozzon értem. Leraktam a kagylót, nekidőltem a kandallónak, és Istenhez kiáltottam: „Istenem, Te is tudod, hogy a főiskolai tandíjra tettük félre a pénzt. Nagyon félek, hogy betörnek hozzánk. Segíts, kérlek. Te tudod, hol vannak a kulcsaim. Nagyon kérlek, mutasd meg nekem!”
Nem éreztem rögtön, hogy új ötletem támadna a kereséshez, hátramentem, hogy a hátsó teraszon leszedjem a virágokról a fóliát, amit fagy ellen terítettem rájuk tegnap. Ahogy lerántottam, valami megcsillant. A virágcserép oldalán ott csüngött a kulcsom, akkor eshetett le, mikor előző nap itt dolgoztam.
Befelé menet nem győztem csodálkozni. Tudom, hogy Isten időbeosztása nem azonos az enyémmel, nem szokta rögtön teljesíteni a kéréseinket. Most mégis azonnal válaszolt a könyörgésemre. Miért vártam ennyi ideig azzal, hogy Hozzá forduljak?
Eszembe jutott, hogy egy hónappal ezelőtt behívtak egy újabb vizsgálatra a mammográfia után. Azonnal Istenhez fordultam, és másfél hétig szüntelenül imádkoztam, míg el nem jött a megbeszélt időpont. Abban a valóban súlyosnak tűnő helyzetben az imádság hatására megtapasztaltam Isten békéjét jóval azelőtt, hogy a negatív eredményt megkaptam volna.
Belegondoltam, hányszor visszatart az imádságtól – és ezzel Isten jelenlétének biztonságától, békességétől, erejétől - saját büszkeségem, a meggyőződésem, hogy kezelni tudom a helyzetet.
Mostantól kezdve a kulcsom emlékeztetni fog. Ajánlom neked is. Valahányszor elővesszük a kulcsainkat, jusson eszünkbe, hogy alázattal forduljunk Istenhez a nagy és a kisebb dolgokban. Ha megtesszük, megtapasztaljuk Isten békéjét, mely átmossa lelkünket és körülményeinket egyaránt.




Jézus, tégy alázatossá engem. Segíts, hogy Hozzád fussak mindennel, nagy dolgokkal és kicsikkel is. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: A Key to Remembering, Encouragement for today, 2014.06.23., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás: eszmelkedesek.blogspot

2017. február 16., csütörtök

Új címkével

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.” Róm 5,3-4

Kaptál már olyan besorolást, olyan címkét, amit nem te választottál? Olyat, ami érzed, rád ragad, és életed végéig meghatároz?
Amikor először kaptam meg a diagnózist, hogy pajzsmirigyrákom van, épp ezt éreztem. „Szegény” lettem.
Az orvos szerint semmit sem tehettem volna a megelőzésért. Olyan volt tehát, mintha egy ellenség véletlenszerűen engem pécézett volna ki.
Fájt a szívem. Néha úgy éreztem, egy bokszringben vagyok, ahol a rákkal járó újabb és újabb kihívások mindegyre gyomorszájon vágnak.
Mintha a diagnózis nem volna elég, másfajta megpróbáltatások is következtek belőle. A „rákos” címke befolyásolta az egészségbiztosítási besorolásomat, de megakadályozott abban is, hogy vért adhassak. Gondolhatná valaki, mekkora butaság azon siránkozni, hogy nem szurkáltatom magam rendszeresen, de gyakran adtam vért, és nagyon rosszul esett, hogy olyasmiért „büntetnek”, amiről egyáltalán nem tehetek.
Igazságtalannak tűnt az egész élet. Isten nem tudná átírni a címkét?
Több évnek kellett eltelnie, míg Istennek sikerült megváltoztatnia nézőpontomat. Kezdtem ajándéknak tekinteni a rákot, mely számtalan élettapasztalattal gazdagított, amikből türelem, kipróbált erény és remény fakadt.
Mai alapigénk segített megérteni, hogy Isten ezzel az igazságtalannak tűnő címkével a jellememet akarta fejleszteni. „De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység…” (Róm 5,3-4).
Megtanultam valamit ebből az igeszakaszból. Nem az a cél, hogy nehézségeinknek örüljünk. Inkább az, hogy örvendezzünk, tudva hogy Isten valamit művel velünk a szenvedésünk közben. Persze, könnyebb mondani, mint érezni, de hálás vagyok (na jó, többnyire hálás vagyok), mert Isten alkalmat adott rá, hogy ezek kialakuljanak bennem.
A Róma 5-ben szereplő vonások (türelem, erény, remény) egymásra épülnek. A sorsdöntő diagnózis óta egyre inkább azt látom, hogy Istennek célja volt a szenvedésemmel. Kegyelmével arra indított, hogy mint egy tükörben, szembenézzek az életemmel, és közelről megvizsgáljam. A rák segített, hogy férjemmel újraalkossuk az irányadó fontossági sorrendet életünkben. Közösséget váltott a családunk, ahol idősebb, jámbor segítőkre leltünk, és a férjem önálló vállalkozásba kezdett.
Ebben a hónapban ünneplem rákdiagnózisom nyolcadik évfordulóját. Már nem „áldozat” van a címkémre írva, hanem „győztes”. Túlélő vagyok. Nem a múltamat ünneplem, az nem volt mindig érdemes rá, a jövőm viszont annál inkább. Már azzal is, hogy egyáltalán van. Hálás vagyok, hogy a végtelen Istent szolgáljuk, aki képes újraírni a címkéinket függetlenül attól, hogy mit tettünk mi, vagy mit tettek mások velünk.


Mennyei Atyám, adj nekem türelmet azalatt, míg a megpróbáltatást győzelemmé változtatod. Segíts, Uram, hogy leszedjem magamról a negatív címkéket, amiket mások aggattak rám, és élhessek a Te címkéid szerint. Köszönöm, hogy erényt és reményt kovácsoltál bennem, és kérlek, segíts az áldozat-léttől a győztes-léthez vezető utamon napról napra. Jézus nevében, Ámen.

Stephanie Raquel: Redefining My Label, Encouragement for today, 2014.05.14., www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot, kép:pinterest

2017. február 15., szerda

Ha igazán szeretnél, akkor…

„Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” Róm 5,8


Hogy tehette ezt velem?
Pörögtek a gondolatok a fejemben, ránéztem az órára, éjjel 1:25 volt. Legközelebb 2:15. Átfordultam, hogy ne világítson rám a számok piros fénye, és reméltem, hogy vissza tudok aludni, mielőtt az ébresztőóra megszólal. De a gondolataim nem hagytak nyugton.
Napközben megtudtam valamit a fiamról, és volt egy nagy vitánk emiatt. A hír megrendítette anyai önbizalmamat, és mindenféle kérdést támasztott bennem: El fogom veszíteni a fiamat? Elindult lefelé a lejtőn, elhagyván a helyes utat? Mit csináltam rosszul?
A sötét éjszakai órában gyötrődve sikerült egy igen veszélyes helyre érkeznem: kételkedni kezdtem fiam szeretetében.
Ami azt illeti – érvelt álmos tudatom -, ha igazán szeretne, sosem tette volna ezt meg. Tudta, mennyire ellenzem, és mégis mellette döntött. Hogy volt képes?
Ahogy ez a gondolat megfogant, a szívem sebezhetővé vált, és védelemre volt szüksége. Valami azt súgta: burkolózz be – és falak kezdtek felépülni a szívem körül.
Nem először fordult elő, hogy el akartam zárkózni az elutasítás elől.
Sajnos, hajlamos vagyok rá, hogy elvárjam azoktól, akiket szeretek, hogy úgy viselkedjenek, ahogy nekem megfelel – hogy olyan döntéseket hozzanak, amiket elvárok. De legalább kérjék ki a véleményemet, és vegyék is figyelembe, amit mondok. Ha ez nem történik meg, akkor levonom a tanulságot: nem szeretnek.
A fájdalmas felismerés nehéz perceiben az tűnik biztonságosnak, ha falat húzok a szívem elé, mikor úgy érzem, elutasítanak vagy nem törődnek a véleményemmel. Csakhogy ez egy nagyon magányos út. És távol van attól, amit Isten szánt nekem.
Évek óta harcolok ezzel a hozzáállással, és Isten egyfolytában igyekszik rámutatni, mennyire hazug az a biztonságérzet, amit el akarok érni.
Másokat szeretni nem könnyű. Isten nem arra hívott, hogy védekezzem, ha szeretetet érzek. Arra hívott, hogy támadjak.
Ami azt illeti, Isten elém élte ezt a fajta szeretetet, Ő maga mutatta meg nekem.
Róm 5,8: „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” Hogyan értelmezem ezt a mondatot? Így:
Mialatt én olyan döntéseket hoztam, amik fájdalmat okoztak Neki - Isten elküldte értem a Fiát, Jézust.
Mialatt én elutasítottam Isten útjait - Fiát felszegezték a keresztre.
Mialatt én az önzés könnyebb és kényelmesebb útját választottam - Jézus meghalt értem a kereszten.
Énérettem! És teéretted! Nem mindig hozunk jó döntéseket. Távolról sem vagyunk tökéletesek. Néha zavaró, kockázatos, nehéz szeretni minket. Isten mégis támadó hadműveletet indított szeretetével.
Az én rossz döntéseim éppúgy fájdalmasak Istennek, mint a gyermekem rossz döntései nekem. De Isten sosem akart nekem lelkiismeret furdalást okozni azzal, hogy így szól: „ha igazán szeretnél, akkor ezt nem tetted volna”.
Ami azt illeti, Isten épp az ellenkezőjét tette. Mikor oka lett volna elítélni engem szándékos, önző döntéseim miatt, ő ahelyett, hogy rám rakta volna, inkább fel akart szabadítani a bűntudat alól.
Térdre kényszerít ez az igazság. Hogy állíthatok mások elé súlyos elvárásokat, ha Isten nem akar ilyeneket állítani elém? Hogyan tarthatok vissza csak egy csipetnyi szeretetet is az igazam védelmében, ha én magam olyan sokszor hibázom?
Akkor éjjel bevallottam Istennek önző gondolataimat, kértem, segítsen, hogy tudjak bátran irgalmas lenni az ítélkezés helyett. Legyek olyan anya, aki a valódi szeretetet éli gyermeke elé, és nem azt, ami csak annak látszik.
Másnap reggel átöleltem a fiamat, mielőtt elindult az iskolába. Nem mondtam neki semmi rosszat, nem emlegettem, ami előző nap történt köztünk. Délelőtt sms-t írtam neki: „Szeretlek, kisfiam”. Ő válaszolt: „Szeretlek, anya”.
Délután bejött a konyhába. „Szia, anya, beszélhetnénk?”
Leültünk a nappaliban, és ő elmondta, belátta, mennyire helytelen döntést hozott. Látszott rajta a bűntudat, nagyon sajnálta, amit tett. Megígérte, hogy ez nem ismétlődik többé, és megköszönte a szeretetemet.
Nem minden helyzet alakul ilyen szépen. De most nagyon hálás vagyok Istennek, hogy időben közbelépett az én szívemben is, és a fiaméban is.
Bonyolult dolog másokat szeretni, és én persze nem vagyok ebben olyan jó, mint Isten. De az Ő erejével igyekszem legalább. Mindenképpen megéri a kockázatot.


Mennyei Atyám, köszönöm, hogy szeretsz engem hibás gondolataim, szavaim, tetteim ellenére. Segíts, kérlek, hogy szeressek másokat az ő hibás döntéseik dacára, és segíts, hogy ezzel jobban Feléd tudjam fordítani a szívüket. Jézus nevében, Ámen.

(Glynnis Whitwer: If You Really Loved Me, You Would …, Encouragement for today, 2014.04.14., www.proverbs31.org, fotó: pinterest.com, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu)

2017. február 14., kedd

Szabaduljunk meg a bűntudat keltette kételkedéstől

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.” Zsid 4,16


Azt mondta anyukám, hogy nem lesz otthon egész nap, menjek át hozzájuk felkészülni. Egy csendes házban nagyobb eséllyel tudom összeszedni a gondolataimat, és befejezni a gyülekezetünk női lelkigyakorlatának bevezető előadását.
A tervek szerint anyu délután 5 körül ér haza. Utána J.J., a férjem, fél 6-kor megérkezik a fiúkkal. A gyerekek nagyival maradnak, míg mi ketten elmegyünk egy meglepetéspartira.
Anyukám háza épp az a tanuláshoz, íráshoz való környezet, amire akkora szükségem volt. Tökéletes helyszín volt a munkához – míg ő haza nem érkezett: két órával hamarabb!
Cement burkolólapokat hozott, lerakta őket a padlóra. Visszament a kocsihoz, majd hatalmas bevásárlószatyrokkal jelent meg a konyhában. Ott, ahol dolgoztam. Mindez nagyon szép lett volna, ha már befejeztem volna a munkát. De az idő telt, és tudtam, már nem lesz elég, hogy végére érjek. Pánik kerülgetett.
Mindennek a tetejébe, ahogy leraktam a jegyzeteimet az asztalra, felborítottam egy pohár vizet, ami ráömlött a laptopomra. Megkövülten álltam, könny szökött a szemembe. Tökéletesnek indult napom teljes káoszba készült fordulni.
Felitattam a vizet, s elkezdtem készülődni a bulira, hogy indulhassunk, mikor megjön J.J. De nem jött. Fél 6, háromnegyed 6, semmi. Nem vette fel a mobilját sem. Nem akartam elrontani a meglepetéspartit azzal, hogy elkésünk, így 6-kor kimentem, hogy anyám kocsijával elinduljak egyedül, s majd ott találkozunk a férjemmel.
Alig indultam el, mikor felbukkant az autónkkal. Nyoma sem volt rajta a sietségnek. Sőt, először hatéves kisfiam szállt ki, odajött hozzám, s így szólt:
- Apu azt mondta, őrjöngeni fogsz!
Az nem kifejezés! A dühtől alig látva, úgy döntöttem, hogy folytatom az utat. De mikor mellé értem, a férjem odakiáltott:
- Meg se vársz?
- Nem!- üvöltöttem. - Mert egy nagy – [sípolás] – vagy!!
Nyolcéves kisfiam felém fordult:
- De anyu! Épp [sípolás]-nak hívtad aput!
Hirtelen elöntött a bűntudat és az általa keltett kételkedés – többek közt abban, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán egy lelkigyakorlat levezetésére. Nem vagyok odavaló. Nem vagyok elég jó. Félreértettem Isten hívását. Nem közvetíthetek egy olyan üzenetet, amihez nem tudok méltóan viselkedni.
Végül együtt mentünk el a buliba, arcunkon a „minden rendben van” álmosollyal. De másnap reggel bementem a gyülekezeti házba, egyenesen a szolgálat vezetőjéhez, bevallottam, mi történt, és közöltem, hogy nem vállalhatom a lelkigyakorlat vezetését. Válasza megdöbbentett:
- Renée, valóban nem volnál alkalmas, ha neked magadnak nem lenne szükséged erre a tanításra. De mert szükséged van rá ugyanúgy, mint nekünk, nagyon jól fogod közvetíteni. Isten meghívott és felkent erre.
Sosem tapasztaltam meg így Isten irgalmát.
Ez a válasz megéreztette velem, mit jelent a biztatás: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk” (Zsid 4,16).
Nehéz elhinni, hogy Isten fel tud használni minket, mikor egy zsák szerencsétlenségnek érezzük magunkat, de a Biblia tele van olyan férfiak és nők történeteivel, akiket elbukásaik ellenére nagyszerűen használni tudott Isten.
A vége az lett, hogy megtartottam a lelkigyakorlat bevezető előadását, és azzal kezdtem, hogy megosztottam a hallgatósággal, mi történt. Féltem, hogy néhány nő elítél majd, de nem ez történt, szeretetet kaptam, elfogadtak úgy is, hogy nem vagyok tökéletes.
Lehet, hogy a bűntudattól mi megvetjük magunkat, de Isten nem teszi. Ő készen áll rá, hogy fogja azt, ami látszólag tönkrement, és beépítse az útba, amit nekünk készített.
Ha megvalljuk helytelen gondolatainkat, szavainkat, tetteinket, és megkapjuk Isten bocsánatát, szívünk felszabadul a bűntudat-keltette kételkedéstől, és megtelik irgalomtól átitatott önbizalommal.


Uram, irgalomért jövök ma Hozzád, segítő kegyelmedre van szükségem. Kérlek, önts lelkembe irgalomtól átitatott önbizalmat a bűntudat keltette kételkedés helyébe. Jézus nevében, Ámen.

(Renee Swope: No More Guilt-Induced Doubt, Encouragement for today, 2014.04.02., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. február 13., hétfő

Mikor szétesik minden


„Isten ruház föl engem erővel, ő teszi tökéletessé utamat.” Zsolt 18,33




 Mintha minden egyszerre romlott volna el. De nem egy „nehéz napról” volt szó, hanem egy „nehéz hónapról”.
Magasra hágott az érzelmi feszültség nálunk, mikor legidősebb fiam hazaköltözött a kollégiumból, és a ház minden négyzetméterét betöltötte tesztoszteronnal. Legkisebb fiam akkor fejezte be a középiskolát, volt egy balesete, műteni kellett. A számítógépem összeomlott, nem egyszer, hanem háromszor is. Egy váratlan program hosszú órákra összezavarta a napirendemet. Amit meg elterveztem, úgy tűnt, nem fog sikerülni. Mindennek a tetejébe kiskutyám összeszedett valami bélfertőzést – no, ezt inkább nem részletezem.
Egyetlen dolgot sem találtam az életemben, ami megközelítette volna az általam elvárt tökéletességet. A házam egy romhalmaz. Anyai öntudatom szintén. Szakmai életem ingadozik. Feladataim tömege agyonnyom.
Semmi nem ment úgy, ahogy kellett volna.
Gyengének, kimerültnek éreztem magam. Egy olyan nő számára, aki szereti a rendet és a pontos időbeosztást, nagyon nehezek ezek az időszakok. Talán te is átéltél már hasonlót. Esetleg a te életedben még tovább tartott a zűrzavar, nem „nehéz hónap”, hanem „nehéz év” volt.
Bár igencsak bajos megbirkózni az összekuszálódott élettel, az ilyen időszakok alkalmat adnak egy másfajta hozzáállás kialakítására. Ahelyett, hogy a rosszra, a tökéletlenre koncentrálnánk, forduljunk Ahhoz, aki Tökéletes: Mennyei Atyánkhoz. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy legjobb szándékaink és terveink sem válnak be, fordítsuk tekintetünket valódi erőnk Forrására.
Alapigénk, a Zsolt 18,32 emlékeztet: a mi erőnk nem, de Istené mindig elég.
Mind szeretnénk erősek, kompetensek lenni. A Biblia viszont azt tanácsolja, örvendjünk gyengeségünknek, mert eszünkbe juttatja, hogy egyedül Isten erejében bizakodjunk. Pál így fogalmaz gyengeségünk jó voltáról: „De Ő azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém” (2Kor 12,9).
Igyekszem tehát örülni a káosznak: Isten figyelmeztetésének veszem, Aki hív, hogy pihenjek meg Benne, mikor igyekezetem hasztalannak bizonyul.
Nagyon kimerítő a tökéletességre törekvés. Isten várja, hogy adjuk meg magunkat, és lépjünk oldalra. Amint abbahagyom igyekezetemet a tökéletességre, Isten elkezdheti bennem tökéletesítő munkáját. Mi nem tudjuk létrehozni a tökéletest, de Isten tökéletessé teszi az utunkat.
Milyen a mindennapok szintjén, amikor saját gyengeségemet felcserélem Isten erejére? Amikor az Ő útját választom az enyém helyett?
Benne bízom, nem saját képességeimben.
A tökéletességről alkotott képet, amit a fejemben hordok, alávetem Isten jelenlétének tökéletlen valóságomban.
Isten igéjére és útmutatására hallgatok, és nem saját utamat tervezgetem.
Isten hatalma meg tud nyilvánulni gyengeségünkben, ha bízunk, ha megadjuk magunkat, ha engedelmeskedünk. Az Ő ereje és tökéletes tervezése ekkor tűnik elő legfényesebben az életünkben.

Uram, tudom, hogy ha megadom magam Neked, már nem kell saját erőmre támaszkodnom. Ahelyett, hogy belevesznék a zűrzavarba, ugye megtanítasz ráhagyatkozni a Te erődre? Jézus nevében kérem, Ámen.





 Forrás:Amy Carroll: When it all Falls Apart Encouragement for today, 2015. szeptember 21. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com