Egyedül családban

„Isten a magányosokat családba helyezi, a rabokat elővezeti énekszóval, de a lázadók napégette pusztaságban élnek.” (Zsolt 68:6 az új nemzetközi angol bibliafordítás – NIV - alapján)

Sokáig úgy gondoltam, hogy a fenti idézet egy kedves ígéret a magányos embereknek, biztosítja őket arról, hogy Isten nem feledkezik meg róluk, és egy család szeretetével fogja körbevenni őket. Amellett, hogy ezt ma is így tartom, nemrég, mialatt ezt a verset olvastam, egy másfajta értelmezés is bevillant.

A Bibliám jegyzeteiben azt találtam, hogy a „magányos” szót „egyedül élőnek” is értelmezhetjük, olyannak, aki szereti az egyedüllétét. Akiről tehát szó van a versben, nem föltétlen olyan valaki, aki szomorú, mert egyedül van. Lehet olyan is, aki azért van egyedül, mert egyedül akar lenni, fel akar töltekezni, áhítja a csendet. Amikor körülötte kaotikussá, őrjöngővé, zajossá válik minden, egyetlen vágya van: hogy egyedül lehessen.

Más szóval, ez az ember én vagyok.

Mit tesz tehát Isten a hozzám hasonlókkal a fenti ige alapján? Felkapja, és belepottyantja egy család kellős közepébe. Így szól hozzá: „Tudom, hogy inkább szeretsz egyedül lenni. Tudom, hogy jobban tudod szervezni az életedet, ha egyetlen személyről kell gondoskodnod. De, drága gyermekem, ettől nem válsz jobb emberré. Sosem leszel azzá, akinek én látni szeretnélek, ha az egyedüllétedben hagylak téged.”

Isten úgy találta, hogy belehuppant engem hat zajongó, veszekedő, örökmozgó gyermek és egy saját vágyakkal, szükségletekkel, elvárásokkal rendelkező férj körébe. Aztán elhelyezkedik egy oldalsó páholyban, és onnan nézi a dráma kibontakozását. Nézi, hogyan küzdöm le önző vágyaimat, hogyan helyezem az enyéim elé mások igényeit, és közben áhítozom az egyedüllétre.

Egyedül lenni egyáltalán nem helytelen dolog. Jézus értette, milyen az, mikor az ember vágyik a magányra. Bár általában nagy tömeg vette körül, több helyen olvassuk Róla az evangéliumokban, hogy szól tanítványainak, elege van az emberekből, elvonul tőlük feltöltekezni. Lk 5,16 (NIV): „Ő azonban gyakran visszavonult magányos helyekre, és imádkozott.” Két szó tűnik fel nekem ebben a mondatban: gyakran és magányos. Isten nem akarja elvenni tőlünk a magányhoz való kötődésünket, csak nem akarja, hogy benne maradjunk. Nekünk is el kell vonulnunk magányos helyeinkre imádkozni. De vissza is kell jönnünk, hogy újra belevessük magunkat a mindennapok körforgásába.

Talán te is szeretsz egyedül lenni. Vagy lázadsz a körülötted élők állandó jelenlétedet igénylő szükségletei ellen, és nem vágysz másra, csak hogy egy kicsit egyedül legyél. Isten mások javára teremtett minket. Tudja, hogy ha másoktól elzárva élünk, nem vagyunk jók semmire. A magányosokat családba helyezi – és ez nem mindig könnyű és szép. Az eredmény viszont, amiért Ő ezt teszi, csodálatos.

Uram, bevallom neked, hogy nem mindig érzem áldásnak a családomat, nem mindig érzem, hogy általuk növekszem a Te elképzeléseid szerint. Segíts, hogy tudjam egyensúlyba hozni vágyamat az egyedüllétre és családanyai hivatásomat, amit Te adtál nekem. Segíts, hogy Téged áldjalak mindkét állapotban. Jézus nevében Ámen.

(Encouragement for today, 2011.01.06.Marybeth Whalen, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)