Menekülés a depresszió gödréből

Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak benne.

(40. Zsoltár 2-4)

1995. tavasza volt, és teljesen üresnek éreztem magam. Semmihez sem volt energiám. Teljesen kimerültem, és nem csoda, hogy ilyen állapotban voltam, kimerítő év állt mögöttem.

Zongorista szolgálatom a gyülekezetben inkább terhet jelentett most már, mint örömet. Éneklésem már nem egy lelkes gyermeki szív túlcsordulásaként hatott, hanem egy üresen kongó feladat teljesítés volt inkább. Nagyon élveztem, hogy anya lehetek, de a mindennapi feladataim a gyerekek körül kezdtek kimerítővé válni.

Általában én voltam az, aki mindig kész voltam arra, hogy segítsek másokon, az emberek bizalommal fordultak hozzám tanácsért. Ismerőseim egy erős asszonyként ismertek meg. Szerettem kimagasló teljesítményt nyújtani azokban a dolgokban amikhez nekikezdtem. Ha éreztem, hogy valamit nem sikerül tökéletesre megvalósítanom, inkább hozzá sem kezdtem az egészhez. Könnyen pálcát törtem a másik ember felett... és kevés empátiával fordultam a gyenge embertársaim felé. Most pedig itt voltam én, az erős, és nem tudtam kiszállni az ágyból. A legegyszerűbb döntés súlya is pánik rohamhoz vezetett. Az eddig bölcsességet osztogatónak egy egyszerű bevásárlási lista gondot okozott. Annak az asszonynak, aki korábban előadásokat tartott nagy tömeg előtt, most tömeg iszonyom lett és nem szerettem emberekkel érintkezni. Az élet nagyobb feladataira nem is mertem gondolni, mert a legapróbb megoldandó dolog is megmászhatatlan hegyként tornyosult előttem.

Az ebédkészítést, házimunkát és bevásárlást nem végeztem el. Azokon a napokon, amikor sikerült kikecmeregnem az ágyból és felöltöznöm, mire a gyerekeink hazajöttek az iskolából, akkor már jó napom volt. Semmi mást nem akartam csinálni, mint aludni. Azt szerettem volna, ha az engem körbevevő világ nyugton hagyott volna.

Teljesen lebénultam.

Beleestem egy mély, sötét megfoghatatlan gödörbe.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy arról sem volt fogalmam, miként jöhetnék ki onnan.

Azt hittem, hogy csupán fáradt vagyok, és csak egy kis pihenésre van szükségem. Így elmenekültünk a forró párás Floridai időjárásból kedvenc helyemre az Észak Karolinai hegyekbe három hétre. Alig emlékszem valamire abból a nyaralásból. Gyermekeink tudták, hogy valami vészesen nincs rendjén. Még sohasem látták anyukájukat ilyen csendesnek...ilyen nyugodtnak...és ilyen szomorúnak. Dan, a férjem, csendben figyelt, miközben minden este kiöntöttem szívem szomorúságát és félelmét előtte. Úgy tűnt, hogy nem lehet kérdéseimre választ találni. Szemében láttam ugyanazt a növekvő félelmet amit a szívemben is éreztem. Teljesen ismeretlen helyzetben voltunk. Egy idegen tartományban. És fogalmunk sem volt, miként tudnánk ezeken az idegen vizeken evezni. Komoly bajban voltam, és sürgősen segítségre volt szükségem.

Ahogy a napok egyre sötétebbé váltak, Dannel rájöttünk, hogy megoldást kell találnunk, mégpedig minél előbb! Úgy döntöttünk, hogy felkeresek egy lelkigondozót, akiben Dan megbízott. Az első találkozásom Bettyvel eseménytelenül telt, az akkori véleményem szerint csupán időpocsékolás volt a vele töltött idő. Tejesen felháborodtam! Rendbe kellett volna hoznia néhány óra alatt, és ez nem sikerült neki. Egy dolgot azonban sikerült megoldania. Megnevezte a gödrömet amelyben benne voltam.

Klinikai depresszió állapotában kerültem, amiről nem sokat tudtam. Mert ugye az erős, odaszánt életű keresztényeknek nem illik depressziósnak lenni. Eddig még senkit sem hallottam volna a gyülekezetben, hogy a depressziót említette volna, vagy bevallotta volna, hogy depresszióban szenved. Visszahőköltem az életemben lévő nyilvánvaló gyengeségtől. Szégyenkeztem a hatalmas bukásom felett, és mindent megadtam volna azért, hogy kimászhassak ebből a gödörből.

Azt is tudtam, hogy ezt az utat nem tudom egyedül megtenni. A következő évben Dan, Betty, és még sokan mások lemásztak velem ebbe a gödörbe, hogy Isten eszközei lehessenek számomra. Isten valóságosan munkálkodott általuk, hogy kiemeljen a mélységből.

Hiszem, hogy az egyik ok, amiért Isten megengedi, hogy depressziómmal küszködjem, az, hogy másoknak segíteni tudjak.

Neked sem kell a sötétség foglyának lenned.

És nem is kell tehetetlenül állnod, miközben egy barátod, vagy családtagod a depresszióba elmerül.

Isten a világosságra hív bennünket.

Emeld fel hát a fejed, nyisd meg a szíved, halld meg a hangját Annak, aki a legjobban ismer és szeret téged. Ő melletted van és meg fog szabadítani téged.

Uram, úgy tűnik, mintha minden összedőlt volna körülöttem és egy sötét veremben lennék. Szeretném teljesen átadni magam Teneked. Vágyódom utánad, de tehetetlen vagyok és félek. Kérlek, emelj ki innen, és mutasd meg számomra az utat! Jézus nevében kérlek, ámen.

Most te következel:

Nyisd meg szívedet Istened előtt, és kérd meg, hogy mutassa meg számodra a sötét részét az életednek. Amint ezt eléd hozza, írd le a gondolataidat. Légy őszinte önmagadhoz és Istenhez. Minden nap olvasd el a 40. Zsoltár 2-4. versét, és ragadd meg Isten személyesen neked szóló ígéretét.

Még néhány gondolat tőlünk:

Statisztikák alapján, a január-február hónapokban szenvednek legtöbben depresszióban. Egyetértek. Depresszió egy meg nem szűnő tüske a testemben. A következő hetekben néhány áhítat ezt a témát fogja érinteni. Azért imádkozom, hogy a gondolatok segítségül legyenek számodra.

(Forrás: Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013, Used with permission www.girlfriendsingod.com
Escaping The Pit of Depression, January 14th, 2014, Mary Southerland)