Templom

Már sokszor elgondolkodtam azon, mit jelent nekem a templom és a gyülekezet. Istennel való találkozást, tanítást, imádkozást – hangzott az első válaszom. De éreztem, hogy itt nem állhatok meg, ez nem fedi a valóságot.

Istennel bárhol találkozhatok. Az aluljáróban egy éhes koldus gyermek tekintetében, akinek a szendvicsemet odaadtam ugyan, de nem kérdeztem meg tőle, hogy mit keres ott, hol vannak a szülei, és ez a tekintet, a lelkiismeret-furdalás évek óta kísér.

A leghitetlenebb diákom mondatában, aki azt mondta nekem egyszer, miután megszidtam, hogy : „tudom én, hogy akármennyire is rossz vagyok, akármennyire nem tanulok, szeretnek itt engem.” 

Egy dalban, amit a kisfiamtól kölcsönkért fülhallgatóval hallgatok meg a családtól elcsent pár percben, mert tudom, hogy a lelkemnek most erre a simogatásra van szüksége.

Egy beszélgetésben a férjemmel. Egy ölelésben a gyermekemtől egy fárasztó nap után.

Hétköznapi kicsi csodákban, a gyógyuló sebeimben, az embereimben.

Szólhatok, imádkozhatok hozzá bárhol, bármikor. A zsúfolt buszon sebtében, vagy a hálószobánkban csendben. Lehet az imádságom szép és lehet szinte összefüggéstelen mondatok, szavak halmaza. Ő érti, akkor is, ha még én magam sem. Imám lehet egy beszélgetés, könyörgés, hála. Vagy csak egy különleges, szavak nélküli érzés. 

Tanít Ő mondatokkal, mozdulatokkal. Amiket én kapok és amiket adni tudok. Tanít a hibáimmal, bűneimmel, a sikereimmel, kudarcaimmal, csak meg kell állnom mindig egy kicsit, és láthatom a leckét, a tananyagot, láthatom, ahogy formál, ahogy korrigál, segít. 

Van, hogy nem megyek el istentiszteletre, de igyekszem, hogy az életem az legyen.

Van, hogy nem imádkozom, nem szólok, csak hagyom Őt munkálkodni bennem, csak figyelek, hogy merre vezet. De igyekszem, hogy a lelkületem imádságos legyen ilyenkor is, ima nélkül is. 

Mit jelent akkor nekem a templom, a gyülekezet?

Egy helyet, ahol sok emberrel együtt mondhatom a Mi Atyánkot, miközben kinézek az ablakon és a 10 emeletes bérház lakóira gondolok, értük imádkozom.

Itt tudom úgy meghallgatni az igehirdetés előtti éneket, hogy közben gyakran elerednek a könnyeim, mert telve van a szívem mindig valamivel: bánattal, örömmel, hálával, vággyal. Könnyeimmel kiürülnek ezek a szívemből egy órácskára és helyet adnak a tanításnak. Mire letörlöm őket, megérkezem.

Itt tudok Bibliát olvasni Istentisztelet előtt. Hétközben is kezembe veszem, de rövidebb idő múlva, mint szeretném, le is teszem. Hívnak a gyermekeim, a feladataim, az embereim, a háztartási teendők, a javítandó dolgozatok, a megírandó levelek, a beadandók, az elintézendők, beszélgetések, kirándulások, vagy csak egy hétvégi közös reggeli a családdal, amit egész héten vártunk. Engedek a hívásnak, hisz Istentől a kezembe helyezett teendők, ajándékok ezek, és várom a vasárnapot, amikor leülök a kedvenc helyemre, és olvashatom az Igét. Az igehirdetés előtt a Biblia irányba állít, a dal és a könnyeim átmossák a lelkem és készen állok.

Így tudok belefeledkezni az igehirdetésbe és elfelejteni mindent és mindenkit magam körül.

Itt tudok a férjem kezét fogva Úrvacsorázni. Előtte és utána pedig nézni a többieket, vagy olvasni és hálát adni azért a békességért, amit ilyenkor érzek.

Itt tudok egyre több emberhez odalépni, mert dolgom van velük, vagy csak mert jól esik.

Itt láthatom a férjem útját a hitben és a szolgálatban. Nagy ajándék ez nekem. 

Itt tudom feltenni a kérdéseimet, és remélhetem, hogy Istenből kiinduló válaszokat kapok. Legyen az igen, vagy nem, elfogadás vagy elutasítás. 

Itt tudom egy-egy pillanatra azt érezni, hogy valamit, épp egy kicsit már én is megértek ebből a számomra bonyolult és félelmetes világból.

Újra és újra beleborzongok az érzésbe, hogy Isten mennyire ismer engem. Amikor kicsi, ébredező hitű gyermeke voltam, vigyázott rám, fogta, szorította a kezem, el nem engedett. Már szinte fájt. Majd, amikor eljött az ideje, megajándékozott feladatokkal, társa lehetek. Persze, gyakran elfelejtem ezt. Elveszítem az önbizalmam, a lelkesedésem, megbántódok más egy óvatlan mozdulatán, szaván, elfáradok, visszajelzést, biztatást várok. Többet akarok, vagy éppen kevesebbet. Meg akarok felelni saját magam vagy mások valós vagy vélt elvárásának. Ilyenkor megállok egy kicsit, és Jézusra tekintek.

Ő ott lakik a lelkem mélyén. Oda kell eljutnom, hogy érezzem azt a békességet, amiből kiindulva újra kezdem minden nap. Hogy letisztuljon, leegyszerűsödjön minden. 

Hogy mit jelent nekem a gyülekezet, a templom?

Istennel való találkozást, tanítást, imádkozást. Istent és embereket. Azt, amit az élet maga.

Rácz Kornélia