Olvasói gondolatok - Úrvacsora

Gyermekkorom áldozásiról nincsenek szép emlékeim. Féltem. Hogy nem bántam meg rendesen a bűneim, hogy elfelejtettem valamelyiket, hogy abban a pillanatban, amikor magamhoz veszem az ostyát, sem tudok bűntelen lenni, hogy méltatlanul járulok az oltárhoz.

Majd hosszú ideig nem jártam templomba.

Felnőttként egy református közösséghez vezetett az Úr. Megtértem, konfirmáltam és vártam, hogy most már majd nekem is sokat fog jelenteni az Úrvacsora. Valamit érezni szerettem volna. Valami különlegeset, szépet. Nem éreztem. Csalódott voltam.

Voltak szép találkozásim emberekkel és Jézussal, így megelégedtem ennyivel. Az Úrvacsora pedig megmaradt a valláshoz tartozó szokásnak.

Nehezen, de beilleszkedtem a közösségbe. Szeretnek, elfogadnak. Jó nekem ebben a gyülekezetben. Mégis időről-időre visszavágytam a gyermekkorom vallásába. Kiválasztottam egy templomot és elmentem egy esti misére. Amikor beléptem a templomba, azt éreztem, hogy otthon vagyok. Ismerős illat, ismerős hangok, sok ismeretlen ember, és az egy örök, és igaz, egyre ismerősebb Isten. Mindez nagyon jól esett. Jól esett újra elmondani azokat a mondatokat, amiket gyermekkoromban minden vasárnap elmondtam, de nem értettem belőle semmit. Az áldozás előkészítésének és lezárásának a mozdulatai közben pedig már kislány voltam újra és tágra nyílt szemekkel figyeltem, hogy mi történik.

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hangzott a mondat itt is. A rákövetkező hetekben ezen járt az eszem. Mit cselekedett Jézus?

Hálát adott. És odaadta Önmagát.

Az utóbbi terén sok hibát követtem már el. Túlzottan kitárulkoztam, majd megijedtem, fallal vettem körül magam. Elfáradtam ezek váltogatásában én is és a környezetem is.

Nehéz megtalálnom az egyensúlyt, a helyes módját annak, hogy mikor, kinek és hogyan adjam oda önmagam. Mikor adjak tanácsot, mikor adjak időt, mikor hallgassak, mikor beszéljek és mennyire mélyen, és mikor ne tegyek semmi mást csak imádkozzak. Igyekeztem megérteni, megtanulni ezt. Figyeltem másokat, önmagamat. Próbáltam kitalálni kinek mi a szeretetnyelve, személyiségtípusa.

Érdekes időszak volt ez, de nem hozta el számomra a békességet.

Fontos, hogy ismerjük mások és saját magunk szeretetnyelvét. Még sokkal-sokkal fontosabb, hogy tudjuk, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, és hogy felebarátunkat úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, de a legfontosabb, ami számomra a megoldást a megnyugvást adhatja mégis az, ha végigolvasom újra és újra az evangéliumokat és figyelem, csodálom, tanulom, ahogy Jézus szeret, odafordul és odaadja önmagát. „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn. 15.12.) Ide kell visszatérnem és újra elindulnom.

Jézus odaadta Önmagát. Életében és halálában. Nem küldi el, aki hozzá fordul. Közösséget vállal azokkal is, akikkel más nem. Időnként visszavonul, időt tölt az Atyával, onnan merítkezik, abból ad. Tudja, hogy mikor hol a helye. Mindig jól időzít, nem mond el mindent. Nincs megfelelési kényszere, nem fél attól, hogy megbotránkoztat valakit. Tudja, hogy nem értik őt, olykor még a hozzá legközelebb állók sem, mégis szereti őket. Magát megalázza. Kérdez, válaszol, magyaráz, nem ítélkezik, de őszintén véleményt mond. Van, hogy Jézus is kimenekül bizonyos helyzetekből. Nem mindenkinek fedi fel magát.

Minden példázat, minden oldal mutatott valami újat, szépet, megtanulnivalót Jézusból. Kezdtem azt érezni, hogy ez nekem nem fog menni, sosem fogom tudni szépen csinálni.

Végül ezek a mondatok adtak útmutatást a káoszból:

„Bizony, bizony mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.” Jn. 5.19.

Mi nem láthatjuk az Atyát. Ezért Jézusra kell figyelnünk. Önmagunktól semmit sem tehetünk. És ha jól látjuk őt, akkor hozzá hasonló módon, nem ugyanúgy, cselekedjünk.

Ahhoz, hogy megtaláljam a helyes módját magam odaadásának, Jézusra kell tekintenem.

És most már tudom, hogy nem kell személyiségtípust és szeretetnyelvet cserélnem és nem is kell Jézusnak lennem.

Ő Isten fia. Én ember vagyok. Nem kell elhordoznom a világ bűneit, elég nekem a sajátjaim. Nem kell megátkoznom a fügefát, vagy feltámasztanom a halálból valakit. Elég, ha megmutatom neki az utat Jézushoz, és már hozzásegítettem, hogy élete, örök élete legyen. De, ha igyekszem Hozzá hasonlóan cselekedni, ha a lelkületem krisztusi, ha figyelek Rá és a lelkem legmélyére, akkor egyszer-egyszer sikerülhet. Így tudom irgalommal nézni önmagamat és társaimat, akik hozzám hasonlóan küzdenek, igyekeznek és időnként mégis elbuknak.

Így lett ajándékom az, amikor távol az otthonomtól egy sosem-felejtem Úrvacsorán már mosolyogva, békességgel a lelkemben hallgattam: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Rácz Kornélia